Irán és Kína az elmúlt években úgy döntött, hagyják a fenébe a dollárra épülő és általában pénzforgalmat igénylő adok-veszek rendszert. Visszatértek a jó öreg cserekereskedelemhez, innen olaj, onnan, amit csak akarsz. Szankciók és pénzügyi szigor a fasorban sincs, az üzlet pedig virágzott. Egészen a tengeri blokádig.
A Reuters oknyomozó beszámolója szerint Irán és Kína az elmúlt években mintegy 2–2,5 milliárd dollár értékű kereskedelmet terelt egy különleges, barterhez hasonló konstrukcióba. A lényeg, hogy Irán olajat ad, Kína pedig kínai árukkal és beruházásokkal fizet érte, így a dollár és a hagyományos pénzügyi rendszer nagyrészt kimarad az üzletből.
A konstrukció lehetővé tette, hogy Irán kínai gyógyszerekhez, járművekhez, kommunikációs eszközökhöz és más termékekhez (feltételezések szerint még kettős felhasználású, vagyis hadiiparban is alkalmazható árukhoz) jusson anélkül, hogy a kínai beszállítóknak közvetlenül iráni bankokból kellett volna fizetni.
A trükköt legalább 2021 óta alkalmazzák, kezdetben gyógyszerek és Covid elleni vakcinák beszerzésére – aztán egyre nagyobb tétben folytatódott a játék.
Az már szinte közhelyszámba megy, hogy Kína jüanban fizet az iráni olajért. Ez a rendszer azonban sokkal kifinomultabban kerüli ki a dollárt, úgy, ahogyan van. Az iráni olajból származó bevétel egy kínai pénzügyi közvetítőhöz kerül, amely ezt követően kínai exportőröknek és Iránban beruházásokat végző vállalatoknak továbbítja. A keret onnantól rendelkezésre áll: az iráni importőrök akkor férhetnek hozzá a pénzhez, amikor az iráni jegybank engedélyezi számukra az adott vásárlást. Kína duplán jól jár, de Teherán sem panaszkodhat: lazán kikerüli a szankciókat és vígan kereskedik Kínával, miközben a Nyugat lázasan azon gondolkodik, miképpen csapkodja meg még jobban az országot újabb és újabb korlátozó, illetve tiltó intézkedésekkel.
A konstrukció központi szereplője egy ChuXin nevű kínai pénzügyi fantomcég. Innen továbbítják a pénzt a kínai exportőröknek és az iráni infrastruktúrát építő cégeknek. (A források szerint az olajbevételek mintegy 70 százalékát infrastruktúraprojektekre fordították.) A vicc, hogy a ChuXin nem is létezik hivatalosan. A Reuters a kínai cégnyilvántartásokban legalábbis nem talált ilyen nevű pénzügyi intézményt, tulajdonosi hátteréről semmit sem tudni. Vagyis a barter anyagi része a szürkezóna szürkezónájának a szürkezónájában bonyolódik le.
Nem új, de hatásos
Az ötlet ugyanakkor nem az iráni háborúhoz köthető. Már 2023-ban javában folyt a szankciókat kiröhögő gyakorlat, amellyel Irán nyersolajat exportált, majd a bevételek egy részét kínai áruk és szolgáltatások formájában kapta vissza.
A lényeg a kijátszás: Washington a dollárhoz és az amerikai pénzügyi infrastruktúrához való hozzáféréssel/tiltással próbálja kikényszeríteni a szankciók betartását. Ha egy iráni olajbiznisz bevétele egy hagyományos nemzetközi bankrendszeren keresztül jutna el egy kínai vállalathoz, az ügylet azonnal lebukna az amerikai pénzügyi hatóságok előtt. Ha azonban az olaj ellenértéke nem közvetlenül pénzként jelenik meg egy iráni számlán, hanem kínai áruk és beruházások formájában kerül vissza az országba, a láncot sokkal nehezebb megbolygatni – főleg, hogy a nem létező kínai közvetítővállalatot meg sem lehet találni.
Iránnak az ilyen szürkezónás megoldások úgy kellenek, mint egy falat kenyér. Sokáig a közel-keleti ország volt a világ legszankcionáltabb országa, az ukrajnai háború azonban Oroszországot fénysebességgel juttatta a csúcsra. Moszkva ellen jelenleg 26 ezer aktív tiltó és korlátozó rendelkezés van érvényben, ehhez képest Teherán a maga 6027 egyedi szankciójával csak ezüstérmes.
A darabszámos összehasonlítás azonban csalóka. Bár a szankciókban Oroszország vezet, az Irán elleni korlátozások jellege és kiterjedtsége a világ egyik legszigorúbbja. Az ország szinte teljes körű gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi blokád alatt áll. A korlátozások elsősorban az ország energiaszektorát (kiemelten az olajexportot), a bankszektort, a védelmi ipart és a hajózást célozzák. Az Egyesült Államok pluszban másodlagos szankciókat is alkalmaz, vagyis a harmadik országbeli (például kínai vagy török) vállalatokat és bankokat is kizárhatják az amerikai dolláralapú pénzügyi rendszerből, ha Iránnal kereskednek. A hangsúly utóbbi esetben a feltételes módon van. Már Trump sem meri ennyire megbolygatni a dolgokat, és ahogyan Oroszország esetében, igyekszik békén hagyni Kínát és Indiát.
A pénzügyi kerülőutaknak a két ország között egyébként is hosszú előtörténetük van. Az amerikai pénzügyminisztérium már 2012-ben szankcionálta a kínai Bank of Kunlunt, amely az amerikai hatóságok szerint jelentős pénzügyi szolgáltatásokat nyújtott több, szintén szankcionált iráni banknak.
Azóta a módszerek egyre kifinomultabbá váltak. Az iráni olaj kínai útja ma gyakran közvetítő cégeken, finoman szólva is gyanús eredetmegjelölésen, árnyékflottán és kisebb, „teapot” kínai finomítókon keresztül vezet. Mindez azért, hogy az olaj ne tűnjön üvöltve iráni eredetűnek, a tranzakció pedig ne ugorjon be azonnal az amerikai pénzügyi rendszer látóterébe. A barteres biznisz azonban újabb szintlépés: már nemcsak az olaj útját próbálják elrejteni, hanem magát az ellenértéket is úgy alakítják, hogy az minél kevésbé hasonlítson a hagyományos nemzetközi pénzügyi tranzakciókra.
Bors az orr alatt
Peking számára dupla élvezet ilyen rendszert használni. Kína a világ legnagyobb kőolajimportőre, az iránit ráadásul igen jelentős kedvezménnyel tudja felzabálni. Tavaly az iráni tengeri olajexport több mint 80 százaléka Kínába ment, átlagosan napi mintegy 1,4 millió hordó. A jelenlegi barter-trükkel Peking egyrészt továbbra is hozzáfért az olcsó iráni olajhoz, másrészt (egyelőre sikeresen) meg tudta védeni saját bankjait és nagyvállalatait az amerikai másodlagos szankcióktól.
Nem mást látunk, mint a dedollarizáció folyamatának újabb, apró lépését: Kína nem akarja egyik napról a másikra leváltani a dollárt, inkább olyan párhuzamos, de a világvalutától független minivilágokat épít, amelyekben bizonyos országokkal akkor is tud kereskedni, amikor az amerikai pénzügyi rendszer ezt megpróbálja megakadályozni.
A barterre épülő kereskedelem pedig jóval ellenállóbbnak bizonyult, mint azt a háború első szakaszában gondolni lehetett.
A gondot nem is a rendszer létének nyilvánosságra kerülése okozta, inkább a washingtoni fizikai nyomásgyakorlás. A július 14-én visszaállított amerikai tengeri blokád óta egyetlen iráni nyersolajszállítmány sem jutott sikeresen át a Hormuzi-szoroson Kína felé. Ez viszont már gond: hiába létezik a pénzügyi és elszámolási kerülőút, ha magát az olajat nem lehet eljuttatni a vevőhöz.
Ettől függetlenül az éveken át háborítatlanul zakatoló gépezet megmutatta, mennyire téves a szankciós politika alapfeltevése, amely szerint a tiltó intézkedések képesek megsemmisíteni a kereskedelmi kapcsolatokat.
Iránnak szüksége van az olajbevételekre, Kínának pedig az olajra. Ha a hagyományos banki csatornákat Washington megpróbálja likvidálni, megjelennek a közvetítők. Ha a közvetítőket szankcionálják, új cégek lépnek színre. Ha a dollárt próbálják kizárni a folyamatból, jön a jüan, aztán a barter és a közvetett cserekereskedelem. A dollár globális erejének egyik alappillére éppen az, hogy a világkereskedelem pénzügyi infrastruktúrája amerikai ellenőrzés alatt áll. Kína viszont az elmúlt években egyre több olyan alternatív csatornát épített, amely bizonyos helyzetekben már képes ezt az ellenőrzést megkerülni.
Az iráni háború ezeket a folyamatokat gyorsítja fel. Trump maga sem tudta, mit szabadít a világra, az azonban az energiaválság mellett külön fájó pont lehet a számára, hogy a háborúval éppen a dollárt figyelmen kívül hagyó kereskedelmi infrastruktúra kiépülését segíti. Az ötlet most is ötletet szült.
***
