Ursula von der Leyen úgy rácsapott a pánikgombra, hogy Washingtonig hallatszik a vészcsengő. Egyébként teljesen jogosan: ha Trump azzal a gondolattal kacérkodik, hogy elzárja a dízelexportot, abba igen gyorsan belerokkanánk.
Az amerikai dízelárak elszállása miatt a Trump-kormányzat egyre erősödő fejfájással küzd. Pláne, hogy az egész az általuk indított iráni háború miatt történik. Nem annyira meglepő, hogy a vészforgatókönyvek között felbukkant az exporttilalom bevezetése is.
Bár a Fehér Ház határozottan cáfolta az értesülést (bármennyit érjen is a cáfolat, avagy a határozottság), a Politico már arról számolt be, hogy a 90 napos kiviteli stop ötletére azonnali pánik tört ki Európában, beleértve az Ursula von der Leyen vezette Európai Bizottságot is, amely egyébként is legendásan rossz viszonyban áll az amerikai elnökkel.
Brüsszel mindenesetre azonnal jelezte Washingtonnak, hogy az exporttilalom rendkívül idegessé tenné, miután megint egy olyan intézkedés születne, amely egymás piacait érinti, a dízelstop viszont mindkét félnek ártana. Ebben speciel nagyon is igaza van: az Egyesült Államok az iráni háború, a közel-keleti ellátási láncok megroppanása, valamint az orosz energialétesítmények, finomítók elleni ukrán támadások és az orosz dízelexport tilalma következtében beszűkült piac miatt az elmúlt hónapokban az európai dízelellátás fő forrásává vált. Augusztusban az amerikai szállítások az EU importjának már mintegy felét tették ki.
Az aggodalom persze jogos a nagy vízen túl is: az amerikai dízel átlagára a napokban átlépte a 6,5 dollárt gallononként, ami 76 százalékos ugrást jelent az egy évvel korábbihoz képest.
A világ jelenleg nem a nyersolaj hiányától szenved, a piac inkább a finomított termékek miatt kongatja a vészharangot. Európában ráadásul az elmúlt években folyamatosan csökkent a saját finomítói kapacitás és nőtt az importfüggőség. Az Egyesült Államok éppen fordított helyzetben van, olyan finomítói infrastruktúrával rendelkezik, amely miatt eddig is a világ egyik legfontosabb, jelenleg pedig a legnagyobb dízelexportőrévé vált. Olyannyira, hogy az iráni háború kitörése után, március és június között átlagosan napi 1,4 millió hordót exportált, ami a globális, nagyjából napi 28 millió hordós dízelfogyasztás nagyjából öt százaléka.
Első blikkre ez nem is tűnik akkora mennyiségnek, de jelenleg a világpiac problémája az azonnal szállítható szabad kapacitás hiánya. Más szavakkal:
egy eleve lerongyolódott piac néhány százaléknyi kínálat eltűnését is epilepsziás görcsökkel reagálja le, az azzal együtt járó azonnali áremelkedéssel együtt.
Egy amerikai exportkorlátozás tehát valódi csapás lenne: azonnal megjelenne az európai nagykereskedelmi árakban, majd a kutakon, a fuvarozási költségekben és az élelmiszerárakban – vagyis rekordidő alatt alakulna át helyben romboló inflációvá.
Csapra verve
Trump számára a probléma adott. A dízelárak 76 százalékos emelkedésével párhuzamosan a benzin ára is 41 százalékkal ugrott. A novemberi félidős választások tekintetében ez a lehető legrosszabb előjel az elnökre és a republikánusokra nézve. Az amerikai szavazópolgárokat teljesen hidegen hagyja, ha a globális energiapiac bonyolultságát próbálják neki elsuttogni, megértést kérve. (Ezzel errefelé is így vagyunk, nem tengerentúli specialitás.) A lényeg, hogy mennyit kell fizetnie a kutakon. A választás eredménye ennek az egyenes következménye, az igaz, vagy éppen hazug süketelés az okokról nagyjából senkit nem érdekel.
Ebből az aspektusból nagyon is érthető a dízelexport tilalmának az ötlete: ha kevesebb megy külföldre, több marad otthon, ami elméletileg lefelé nyomhatja az árakat. Csakhogy a finomítók nem ezen az elven működnek. A dízel és a benzin ugyanis ugyanabban az infrastrukturális rendszerben készül. Ezért fordulhatott elő, hogy míg a Fehér Ház tagadja, hogy korlátozásokra készülne, Trump energiaügyi minisztere, Chris Wright fontosnak érezte cáfolat helyett az ötlet működésképtelenségét hangsúlyozni. Mint mondta,
ha az Egyesült Államok leáll a dízelexporttal, akkor hamar kifogy a tárolási kapacitásokból, ami a finomítási mennyiség csökkentését húzza maga után, ez azonban végső soron a benzin és a repülőüzemanyagot árát hajtaná fel még jobban.
Brüsszel rettegése és jogos felhorkanása ellenére az ötlet így ötlet marad Donald Trump agyában. (Wright külön hangsúlyozta, hogy olyan megoldásokat keresnek, amelyek több dízelt tartanának ugyan az Egyesült Államokban, de nem borítanák fel a finomítói és exportpiaci rendszert.) A probléma azonban nem tűnt el: a globális energiapiacban változatlanul a globális jelző dominál, a hiányzó mennyiség így ugyanúgy berobbantja a holland energiatőzsdét, ahogyan bármelyik dél-amerikait.
A visszahatás miatt az európai áremelkedéssel így az Egyesült Államok még akkor is rosszul jár, ha nem vezet be exportkorlátozásokat. Ha azonban bevezetné, akkor még azt sem kell megvárnia, hogy a baj visszagyűrűzzön:
helyben és azonnal kezdi rombolni saját kapacitásait, amivel aztán épp az ellenkezőjét érné el, mint amit eredetileg akart, és a dízel árának csökkentésével tovább drágítaná a benzinét.
Nagy arc, kis mozgástér
A történet csattanója valahol mégis az, ahogyan az Európai Unióban a pánikot magyarázzák. „Óriási a függőségünk az Egyesült Államoktól – mindent meg kell tennünk a függetlenségünk érdekében” – válaszolta Wolfgang Hattmannsdorfer osztrák ipari és gazdasági miniszter a POLITICO kérdésére.
Ismerős ez valahonnan?
„Függetlenné kell válnunk az orosz olajtól, széntől és gáztól. Egyszerűen nem támaszkodhatunk olyan szállítóra, aki kifejezetten fenyeget minket” – mondta Ursula von der Leyen 2022 márciusában.
És lőn.
A diverzifikáció annyira jól sikerült, hogy az EU az orosz helyett amerikai függőségi viszonyt épített ki, plusz gyorsított ütemben boltolt a közel-keleti államokkal, most pedig, hogy Washington tökutolsó helyre sorolja a fontossági listán, a Perzsa-öböl pedig romokban, hümmögve még mindig azt mondogatja: „de akkor is megmutattuk Putyinnak!”
Kasszasiker volt.
A pragmatikusság jegyében így aztán most gyorsan el kell kezdeni puncsolni olyan politikai és gazdasági stabilitásukról messze földön híres olajországoknak, mint Nigéria vagy a még mindig totális káoszban fetrengő Líbia.
A legközelebb az igazsághoz egy, a Politico által szokásosan név nélkül idézett EU-s bürokrata állt, amikor azon kesergett, hogy az Egyesült Államok gyakorlatilag szóba sem áll Brüsszellel, ha nem nagyon muszáj: „Pedig pontosan ezért kellene a hivatalos csatornáknak működniük. Ha mindenki a hátsó ajtón próbál bejutni, abból lesz a bejárati ajtó.”
Tűpontos. Éppen erről szól a Trump 2.0 és a Kína által diktált friss, ropogós geopolitika. Ideje lenne Európának is megkerülni az épületeket, és feltérképezni a hátsó ajtókat. Szó szerint olajozottabbak, mint a hübrisztől csikorgó és beragadó főbejáratok.
***
