A héten tárgyalóasztalhoz ülnek az amerikaiak, az oroszok és az ukránok. Az Európai Unió megint kimarad az egyeztetésekből, mert még abban sem tudnak megállapodni a tagállamok, hogy ki képviselje őket. A helyzet több mint abszurd: miközben az EU az ukrajnai háború egyik legnagyobb finanszírozója, annak lezárásáról továbbra is mások tárgyalnak. Mire pedig eldöntik, ki legyen a kiválasztott, már szükség sem lesz rá.
Háromoldalú béketárgyalásokat tartanak az Egyesült Államok, Oroszország és Ukrajna részvételével november 10–11-én Abu-Dzabiban. A február óta első ilyen egyeztetésen a háború lezárásának lehetőségeiről és a biztonsági garanciákról tárgyalnak. Washington képviseletében Steve Witkoff és Jared Kushner részvételére számítanak, az orosz delegációt pedig ismét Vlagyimir Megyinszkij elnöki tanácsadó vezeti. Az oroszok mellett az ukránok is nyilvánosságra hozták delegációjuk névsorát (Rusztem Umerov mellett ott lesz az igazi nagyágyú, Kirilo Budanov is), az Európai Uniónak változatlanul nincs egy épkézláb jelöltje, aki ezeken az eseményeken képviselni tudná a tagállamokat. Ez már önmagában is az európai diplomácia abszurd működésképtelenségét mutatja, tekintve, hogy az uniós országok Ukrajna legfontosabb pénzügyi és katonai támogatói közé tartoznak, a háború lezárásának gazdasági és biztonságpolitikai következményei pedig Európát százszor jobban érintik, mint a főszereplővé vált Egyesült Államokat.
A helyzetet legutóbb Giorgia Meloni elégelte meg, aki António Costának, az Európai Tanács elnökének írt levelében követelte, hogy
az EU végre döntsön arról, ki és milyen felhatalmazással képviselheti a tagállamokat a békefolyamatban.
Az olasz miniszterelnök szerint az európai diplomácia egymástól független, sokszor egymást keresztező kezdeményezései egyre inkább aláássák az EU hitelességét. Példaként említette az október 10-i miami egyeztetést, amelyen amerikai, ukrán és európai képviselők tárgyaltak, majd az október 20-i oslói találkozót, amelyen Zelenszkij mellett több európai vezető és amerikai megbízott is részt vett. Egy héttel később, október 27-én Alexander Stubb finn elnök és Jonas Gahr Støre norvég miniszterelnök már közvetlenül Putyinnal egyeztetett, kifejezetten saját országaik képviseletében, november elején pedig Brüsszelben tartottak újabb tárgyalásokat amerikai, ukrán, francia, német és brit részvétellel.
Diplomáciai pezsgésből tehát nincs hiány, csakhogy az egymást követő találkozók mögött továbbra sincs sem egységes európai stratégia, sem pedig egy világos felhatalmazással rendelkező tárgyalópartner. Az olasz kormányfő szerint a diplomáciai káosz éppen azok érdekeit szolgálhatja, akik a háború folytatásában érdekeltek.
Nem fejtette ki, kikre gondolt, de az európai vezetők nyilatkozatait figyelve nem nehéz kitalálni.
Az abszurditást fokozza, hogy az Európai Uniónak ugyanis elvileg lennének erre felhatalmazott tisztségviselői. Ott van Kaja Kallas kül- és biztonságpolitikai főképviselő, de természetesen kiemelt név a listán António Costa és Ursula von der Leyen is. Csakhogy éppen ennek a három embernek van a legkevesebb mozgástere az oroszok (és az Európai Bizottságot, illetve magát az uniós intézményrendszert finoman szólva is folyamatos kritikával illető amerikaiak) közelében. Kallas és Von der Leyen annyira túltolták az oroszgyűlöletre épülő narratívát, hogy Moszkva szóba sem állna velük. Costa mérsékeltebb kommunikációt folytat ugyan, de egyrészt teljesen súlytalan figura a világpolitikai színpadon, másrészt még neki sincs önálló felhatalmazása arra, hogy a külpolitikájuk feletti döntési jogukat fenntartó tagállamok nevében békefeltételekről állapodjon meg.
Két szék között…
A kialakult helyzet az európai „közös” diplomácia alapvető ellentmondását tükrözi: miközben Washingtonban, Moszkvában és Kijevben egyértelmű politikai döntéshozók állnak a tárgyalások mögött, az EU-ban a különböző intézmények és tagállamok között oszlik meg a hatalom.
Ezért hajt be újra és újra ugyanabba a közös álláspontot nélkülöző zsákutcába.
Az unió tagállamai ugyanis nem ugyanazt várják a békefolyamattól. Egyes kormányok a Moszkvával szembeni nyomás (szankciók, diplomáciai kiátkozás, elszigetelés stb.) fenntartását tekintik elsődlegesnek, mások nagyobb hangsúlyt helyeznének a közvetlen és gyors béketárgyalásokra, amelyek éppen az orosz kapcsolatok későbbi, de tempósabb helyreállításában segítenének.
Meloni azt szeretné, hogy a november 12–13-i dublini informális uniós csúcson már napirenden legyen mind egy egységes álláspont, mind az azt képviselő egyetlen főtárgyaló személyének kiválasztása, hogy a decemberi EU-csúcson már meg is tudják szavazni azt. Kérdés, nem késett-e el. Míg az uniós vezetők november közepén még arról egyeztetnek, hogyan lehetne közös képviseletet kialakítani, az amerikaiak, az oroszok és az ukránok már rég túl lesznek az újabb tárgyalási fordulón. Így, bár Európa viseli a háború költségeit, a béke feltételeinek meghatározásában továbbra is teljesen súlytalan. Ez pedig gazdasági, biztonságpolitikai és erkölcsi szempontból egyaránt a lehető legrosszabb üzlet.
***
Kapcsolódó: