Néhány európai tagállam annyira túltolja az állítólagos orosz hibrid hadviselés és a „mindjárt megtámadnak bennünket” kiabálását, hogy a minap már a Pentagonnak kellett rájuk szólnia: húzzák vissza a hangerőt, mielőtt az üvöltésük önbeteljesítő jóslattá válik.
Most már az amerikaiak türelme is fogyóban van. Trump nyilvánvaló és érthető gazdasági okokból mindent megtesz, hogy valahogyan véget vessen az ukrajnai háborúnak (ezzel párhuzamosan kinyírja a szankciós politikát, újra megnyitva a világpiacokat Moszkva előtt), ám a nem várt akadály immár a Kijevet folyamatosan hergelő és már-már reszketve háborúzni vágyó egyes európai országok képében bukkant fel.
A Pentagon annyira ideges lett, hogy az elmúlt hetekben több NATO-tagállamra, köztük Litvániára, Lettországra és Észtországra is ráreccsentett: ideje visszafogni az Oroszországgal szemben használt őrjöngő és értelmetlen háborús retorikát, amely nem csökkenti, hanem éppen növeli a kontinens biztonsági kockázatait. (Példaként olyan kijelentéseket említettek, mint például a „Putyin sarokba szorított patkányként viselkedik”, amely a Fehér Ház szerint mind a mantrázás, mind a realitások szempontjából szimpla hülyeség.)
Washington természetesen nem azt kéri „szövetségeseitől”, hogy tegyenek úgy, mintha nem létezne orosz fenyegetés. Azt pláne nem, hogy kezdjenek el mosolyogni az orosz elnökre. (Ha mosoly nem is volt, Alexander Stubb finn elnök és Jonas Gahr Støre norvég miniszterelnök legalább eljutottak odáig, hogy a minap felhívják Putyint, hangsúlyozottan deeszkalációs szándékkal, persze kiverve a biztosítékot a halálváróknál.) Azt viszont egyre kevésbé tolerálják, hogy az európai vezetők nyilvános, uszító megszólalásaikkal immár maguk generálják a feszültséget. Egy európai tisztviselő a Reutersnek így foglalta össze a washingtoni üzenetet: „Segítünk nektek. Csak maradjatok csendben”.
Hibrid hisztéria
A Pentagon dühének nagyon is van alapja. Az európai háborúpárti kommunikációban az utóbbi időben szinte minden gyanús drónészlelés, tűzeset, kommunikációs zavar vagy infrastrukturális hiba mögött az orosz „hibrid hadviselést” látják. Az oroszellenes vezetők, élükön Merz német kancellárral, másról sem beszélnek, mint egy egész Európát fenyegető, összehangolt orosz szabotázshullámról – plusz arról, hogy
„mindjártmostaztánmárténylegmegtámadnakbennünket”.
Csakhogy a kiabálás és a bizonyítékok között szakadéknyi a különbség. Azon újságírók és elemzők, akik nem sajnálták az időt arra, hogy a szajkózás helyett utánajárjanak, mennyire hihető az orosz hibrid hadviselés elmélete, és mennyiben hazudhatnak az európai vezetők a közelgő orosz támadásról, nem meglepő módon nem sok bizonyítékot találtak a „küszöbön álló támadás” alátámasztására.
Igen, rá lehet vágni, hogy „de a titkosszolgálatok nem adnak ki mindent”, a probléma ezzel csak az, hogy a háborúpárti kormányfelügyelet alatt álló hírszerzésre való hivatkozás mögött a politikusok a legritkább esetben szolgáltatnak bizonyítékot is.
Az egyetlen érv: „Oroszország háborúra készül ellenünk, mert a hírszerzés szerint így van”.
Így hihetőbb. Ezek egyébként ugyanazok a fantasztikus tehetségű titkosszolgálatok (például a francia, a német vagy a holland), amelyek 2022-ben váltig állították, hogy semmi jele egy Ukrajna elleni orosz támadásnak,
Rátérve az adatokra: a különböző elemzések 52 és 255 közé teszik a 2022 februárja óta Európában végrehajtott orosz hibrid támadások számát. Ez ötszörös eltérés, amit egyetlen dolog magyaráz: még abban sincs egyetértés, hogy mi nevezhető hibrid támadásnak. Egyes „hírszerző” jelentések kizárólag fizikai szabotázsakciókat vesznek számításba, mások viszont már a „Kreml-párti” graffitiket, egy békekötést sürgető újságcikket, sőt egy háborúellenes kerekasztal-beszélgetést is annak tekintenek.
A kategória korlátlanul bővíthető, a végén így minden áramszünetből, netkimaradásból, megzápult tojásból egy óriási, összehangolt orosz hadművelet bizonyítéka lesz.
Csak néhány példa a súlyosabbak közül. Emlékszünk még Ursula von der Leyen repülőgépének állítólagos GPS-zavarására, amit az EB szóvivője azonnal orosz akciónak minősített? Kiderült, hogy semmiféle incidens nem történt. A Balti-tenger alatti kábelek sérülése után Boris Pistorius védelmi miniszter perceken belül szabotázst és hibrid támadást kiabált, azt már nem kommentálta olyan lelkesen, amikor a finn hírszerzés, majd a lett és a svéd hatóságok is cáfolták szavait, rámutatva, hogy ostoba baleset történt, amihez egyébként nemhogy az orosz, de semmilyen titkosszolgálatnak nem volt köze.
Vagy ott volt a 2024 novemberében Vilniusnál lezuhant DHL-repülő szerencsétlen esete. Azonnal az oroszokat kereste mindenki a háttérben, majd a hivatalos vizsgálat megállapította, hogy a pilóta hibázott. A tavalyi európai drónpánik hulláma is hasonló sorsra jutott. Bár az „orosz drónok” elmélete máig adu ász a háborúpárti politikusok számára, az szintén tanulságos példa. Mindenki orosz farkast kiáltott, az alapos elemzések azonban kiderítették, hogy az esetek elsöprő többségében semmiféle bizonyíték nincs a gyanú alátámasztására, arra ellenben jó volt az idő előtti hergelés, hogy hobbidrónokat, kisrepülőgépeket, helikoptereket, műholdakat, sőt csillagokat is orosz drónként szerepeltessenek a hírekben és a „fel kell készülnünk egy háborúra” mondatot ismételgető politikusi nyilatkozatokban.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Oroszország nem hajt végre hibrid akciókat Európában, vagy hogy a biztonsági kockázatnak semmiféle alapja ne lenne. Voltak esetek, amelyek során tényleges gyújtogatások és más szabotázsakciók történtek, és amelyeknél bírósági ítéletek is születtek.
A lényeg azonban az arányérzék: a bizonyítható esetek száma és súlya egyáltalán nem igazolja azt a hisztérikus narratívát, amely szerint Európa már egy folyamatos, totális orosz hibrid háborúban van.
A fenyegetés felnagyítása politikailag törvényszerű, mégis végtelenül elkeserítő. Igazolja a növekvő katonai kiadásokat, eltereli a figyelmet a zuhanó gazdasági mutatókról, felkészíti a lakosságot az újabb megszorításokra, és (ez a legsúlyosabb) nagyobb mozgásteret ad a titkosszolgálatokon át a kormányoknak arra, hogy engedély nélküli megfigyelést alkalmazzanak saját állampolgáraikkal szemben.
Azzal azonban senki nem akar foglalkozni (hiszen éppen ez a cél), hogy a folyamatos riogatás előbb-utóbb önbeteljesítő jóslattá válik: ha minden piszlicsáré meghibásodást és balesetet háborús cselekményként értelmeznek, egy idő után az oroszok vállat vonnak, és felteszik a kérdést: ha úgyis ezt akarják, akkor miért ne?
Washington fékez, Európa gázt ad
Miközben az európai vezetők egyre nagyobb vehemenciával kiabálnak orosz hibrid háborúról, valamint a „hamarosan” bekopogtató orosz támadásról a NATO/EU/demokrácia/világbéke ellen, Washington a konfliktus további eszkalációját igyekszik megakadályozni – ezúttal már egyértelműen a minden hátteret nélkülöző, de háborút kiprovokálni vágyó európaiak lehiggasztásával.
Trump még nem adta fel, hogy megpróbálja tárgyalóasztalhoz terelni Moszkvát és Kijevet, ugyanakkor most már van annyi gazdaság- és reálpolitikai düh benne, hogy legalább suttogva kimondja: Oroszországnak mind az Egyesült Államok, mind a globális gazdaság sokkal nagyobb hasznát veszi, mint Ukrajnának – ezért engedi el egyre látványosabban Kijev kezét.
Gondolatmenetén nem sokat segít, ha európai „szövetségesei” közben sarokba szorított patkányként ábrázolják az orosz elnököt, és minden gyanús eseményből egy újabb Moszkva elleni vádiratot készítenek. Pedig a terv része lenne, hogy (míg Washington európai katonai jelenlétének felülvizsgálatát végzi, ami nagy valószínűséggel az amerikai katonák egy részének kivonásával fog végződni), a kontinens nagyobb felelősséget vállaljon saját védelmében.
A hangsúly azonban a védelmen lenne, nem azon, hogy egy folyamatos provokációs stratégiával kikényszerítenek egy háborút.
Pedig egyre inkább ez jelenti a veszélyt, ha a szövetségesek továbbra is támogatják az orosz területek mélységi támadásait, miközben minden vélt vagy valós orosz válaszlépést egy nagyobb, Európa elleni támadás részeként értelmeznek. Washingtonnak nem kell már külön elmagyarázni, mekkora ostobaság lenne idáig eljutni. Európának viszont nem ártana végre felismernie: a békéhez vezető úthoz önmérséklet kellene, nem átkok és fenyegetések, bizonyíték nélküli vádak és folyamatos kardcsörtetés.
Mert a végén még az oroszok is elhiszik, hogy háborúzni akarnak.
***
Kapcsolódó: