Zelenszkij még küzd, kér, könyörög, a lehetőségek tárháza azonban kimerült. Trump nem akar, Európa pedig már nem tud többet adni. A békekötésre kellene koncentrálni, de az ukrán elnök az eszkalációs utat választja. Háború az utolsó drónig, az utolsó emberig. Kezdődik a végjáték.
Az ukrán elnök megpróbálta a lehetetlent, és az októberi EU-csúcson újra igyekezett háborúját a napirendi lista tetejére tuszkolni. Eredménytelenül. Az EU költségvetési helyzete és a szélsebesen közelítő újabb energiaválság (amelynek európai viszonylatban egyik okozója éppen az ukrajnai háború) miatti aggodalmak pragmatikusan felülírták Zelenszkij jelenlétének fő okát. (Most éppen 70 milliárd euró pluszt kért, ha lehet, tegnapra.) Az elnököt az EU-s erős emberek szokás szerint körbeudvarolták, szemlesütve bólogattak, amikor szidta őket, megölelgették, megveregették a vállát, majd visszatértek a jelenleg számukra sokkal égetőbb problémákhoz. További pénz nincs, az uniós 90 milliárdos segélykeret azonban már az idén sem lenne elég Ukrajnának.
Maradtak a szép és hazugságukban irritáló szavak a támogatások fenntartásáról – üres kagylóhéjak, amelyekből a gyöngyöt már régen kilopták.
Igazság szerint az európaiak még azt sem tudják, hogyan kezeljék a Trump és Zelenszkij között kirobbant, személyeskedéstől sem mentes újabb konfliktust. Azt jól látják, hogy az eddigi összezörrenésekhez képest gyökeresen változott a helyzet: az amerikai elnök számára mindent felülír a győzelem a pár hét múlva esedékes félidős választásokon. Sikerre azonban csak akkor van kilátása, ha sikerül villámgyorsan lejjebb szorítani az üzemanyag árát. Miután a közel-keleti helyzetet már nem tudja addig megoldani, Trump Putyinnal kötött üzletet, és kikapta a szankciós listáról az orosz dízelre vonatkozó tételt, egyben felszólította Zelenszkijt, hogy fejezze be az orosz olajfinomítók elleni dróntámadásokat.
De az nem fejezte be, helyette (Európával közösen) előbb őrjöngött egyet, majd gyengének titulálta Trumpot (gyakorló nárcisztikusokkal szemben ez igen amatőr hiba, még akkor is, ha egy másik gyakorló nárcisztikus követi el), végül a középső ujját mutatva szimpla zsarolásba kezdett, mondván: akkor fejezi be az olajfinomítók támadását, ha Washington kiveszi a spájzból a Patriotokat, és elküldi neki, nem zavartatva magát attól a szimpla ténytől, hogy ezt a meccset egyszer már lejátszották a Fehér Ház urával.
A válasz gyors volt: Trump (miután barátságosan arra figyelmeztette az ukrán népet, hogy ideje lenne új elnök után néznie) megfenyegette Zelenszkijt, hogy ha nem viselkedik jól, egyrészt leállítja a hírszerzési adatok megosztását Kijevvel (ezzel gyakorlatilag megbénítva az ukrán támadási és védekezési képességeket), másrészt befejezi a fegyverek eladását az európai országoknak, amelyek így továbbítani sem tudják azokat Kijevnek. Tekintve, hogy az Ukrajnában használt haditechnika mintegy 90 százaléka amerikai, minimum megfontolandó lett volna az amerikai elnök újabb idegrohama,
Zelenszkij azonban minden mindegy alapon ehelyett a nyílt konfrontációt választotta, természetesen Brüsszelig szaladva egy kupica bátorságért.
Milyen a sors: az ukrán katonai kommunikációt biztosító, Elon Musk által működtetett Starlink-rendszer éppen akkor kezdett „technikai hibákkal” küszködni, megbénítva ezzel az ukrán védekezési lehetőségeket az orosz rakétákkal szemben.
Így jutott el arra a szintre az ukrán elnök, hogy gyakorlatban Oroszországgal, elméletben immár Washingtonnal is hadban áll. Az előbbi katasztrofális végének közeledését utóbbi gyorsítja fel, egyenes arányban Trump dühének fokozódásával. Az pedig ijesztő sebességgel fokozódik.
Bukott emberek bukott ötletei
A Kreml mellett tehát immár a Fehér Ház is azzal vádolja Zelenszkijt, hogy egyértelműen ő a béke fő akadálya. Trumpnak éppen választania kell elnökségének stabilitása és Ukrajna háborúja között. Egyértelmű a döntése, és miután az előbbi most részben az utóbbitól is függ,
szemrebbenés nélkül fogja aláírni a szép böhöm betűivel azokat a papírokat, amelyek Kijev kezének elengedését taglalják.
Kizárásos alapon egyedül az egyre nagyobb háborús lázban égő európaiak tartják magukat, ők azonban a háború folytatásához, folytattatásához szükséges eszközökből fogytak ki. Az ukrán államot rövid ideig még lélegeztetőgépen tudják tartani, az amerikai hírszerzési képességek és a fegyverszállítások leállítását azonban nem tudják pótolni: sem kapacitásuk, sem létező infrastruktúrájuk nincs hozzá.
Elon Muskból egy van a világon, az általa birtokolt Starlink-rendszer pedig éppen addig működik, ameddig a milliárdos és Trump le nem kapcsolják Ukrajna csillagos ege alatt.
Ezzel pedig senki nem tud kezdeni semmit. Zelenszkij brüsszeli haknija sem. Tárgyalhat akárhány kormányfővel és elnökkel arról, mennyi pénzre és milyen fegyverekre van szüksége, hogy a háborút még évekig (vagy a senki által már definiálni sem tudott győzelemig) folytassa, a nincs és a semmi között éppen zéró a különbség. Marad az egyre inkább egy elfuserált, temus Bismarckként viselkedő Merz kancellár elmotyogott mondata: „egyértelmű, hogy a tavaly elfogadott 90 milliárd eurós uniós hitel nem lesz elég”.
Nem, az Isten pénze sem.
Hogy mennyire kétségbeejtő a helyzet, azt jól jelzi, hogy néhányan a legkétségbeesettebbek közül (különösen a németek, a svédek és a finnek) újra a belgiumi Euroclear-értéktárban heverő befagyasztott orosz jegybanki vagyon kiolvasztását és elköltését tervezik. Elköltés alatt természetesen annak Kijevbe küldését értik.
A probléma az, hogy tavaly ezt egyszer már eljátszották, de akkor sem sikerült. 2025 decemberében szintén egy EU-csúcson majdnem felfalták Bart De Wever belga kormányfőt, amiért határozottan nemet mondott Ursula von der Leyen és Merz kolosszális ötletére, ami szerint a zárolt orosz vagyont át kellene reptetni Ukrajnába. Pedig az lett volna csak az igazi aranykonvoj.
A terv lényege: az EU az Euroclear brüsszeli értéktárában őrzött orosz állami eszközökre támaszkodva vett volna fel hitelt, amelyből Ukrajna katonai és költségvetési működését finanszírozták volna a következő években. A Bizottság és az Oroszországgal immár nem titkoltan háborúra készülő tagállamok szerint ez volt gyakorlatilag az egyetlen reálisan mozgósítható forrás. (Nahát, épp, mint ma.) Bart De Wever miniszterelnök újra és újra nemet mondott, az Európai Tanács így feladta a próbálkozást. A moszkvai jegybanki pénz a belga spájzban maradt, Ukrajna további finanszírozása pedig újra a közös hitelfelvételen múlt.
Az EU számára a döntés a saját, mesterségesen összetákolt politikai önazonosságáról és a brüsszeli elit centralizációjának megőrzéséről szólt. Bukás lett a vége.
A belga értéktárban heverő orosz pénz elköltésének konstrukciója mind politikailag, mind jogilag lehetetlen helyzetet teremt. Bart De Wever érthetően tartott és tart attól, hogy ha Oroszország jogi vagy gazdasági megtorlással válaszol, végső soron a belga adófizetőknek kellene állnia a kártérítést Moszkva felé. (Hasonló aggodalmak fogalmazódnak meg Olaszországban és Ausztriában is, különösen a még mindig jelentős oroszországi kitettségű bankok – a Raiffeisen és az UniCredit – elleni várható megtorlások miatt.) Ötletét, amely alapján korlátlan pénzügyi és jogi garanciákat követel a többi tagállamtól – időben és összegben egyaránt –, más tagállamok irreálisnak és politikailag vállalhatatlannak tartották. A belga így elutasította a tervet, „alapvetően hibásnak” nevezve azt, és alternatív finanszírozási megoldásokat sürgetett.
Ez lett a már szinte barátságos ismerősként doromboló közös hitel, amely újabb és újabb adósságba veri a tagállamokat.
Bart De Wever akkor lezártnak hitte a témát, mondván: elméletileg nem zárkózik el a párbeszédtől, de az Euroclear ügyében erre biztosan nem a közeljövőben kerül sor. Ami elegáns csomagolásban annyit jelent: az orosz halott pénz halott is marad, egészen addig, amíg a szankciók feloldása életre nem kelti.
Egészen eddig, mert a minapi EU-csúcson újra felvetődött az ötlet. Zelenszkij külön tárgyalt a belga kormányfővel, aki ismét nemet mondott. Bart De Wevert alapvetően a humora miatt kedvelik Brüsszelben, most sem hazudtolta meg önmagát, és amikor rövidre kellett zárnia a vitát, az EU-csúcson költőien így fogalmazott:
„Vannak olyan emberek ezen a bolygón, akik arról álmodoznak, hogy ezúttal másképp lesz, és ezeket az orosz eszközöket felhasználhatják? Igen, vannak. Ebben az épületben vannak? Igen. Az épületen kívül is vannak ilyenek? Igen, vannak. Akarok erről én beszélni? Nem, nem akarok.”
És ennyi. Miután ezt is megbeszélték (Merz a tavalyihoz hasonlóan persze több ízben érzékeltette, hogy az ügy még nincs lezárva, ha kell, hegesztőpisztollyal megy neki a fagyasztónak, mármint az Euroclearnek, nem a belga kormányfőnek), mindenki visszatért a költségvetési vitához. Mert valahogy az EU-nak is el kell döcögnie jövőre. Vagy nem, ízlés kérdése, nem sikerült ugyanis semmiben megállapodni, csak abban, hogy jövő hónapban újra megvitatják, miben nem sikerül majd megállapodni.
Ki nyel ma?
Paradox módon azok, akik a nyugati világban Putyin (sőt a rezsim) bukását várták, szép sorban ők maguk buknak bele az ukrajnai háborúba és annak következményeibe, például az Európába évek óta kopogtató, időnként ajtót beszakító energiaválságba. Beletartozik a körbe Merz kancellár, Macron elnök, természetesen Zelenszkij, feltehetően Ursula von der Leyen – és igen, maga Trump is, bár ő annyiban speciálisabb helyzetben van, hogy bár magára rántotta az iráni háborút, menet közben volt annyi esze, hogy megértse: ki kell szállnia az ukrajnaiból, és hátat fordítani a War Club tagjainak.
Olyannyira, hogy a Fehér Ház immár nem is csinál nagy titkot belőle: elsődlegesen messze nem Oroszországgal, de még csak nem is Kínával vannak problémái, hanem saját szövetségeseivel, bármit is jelentsen a kifejezés manapság. Ha Putyin a dízelüzlettel (felejtsük el, hogy valójában mekkora gazdasági segítség az a mennyiség, amit Oroszország elad az Egyesült Államoknak, nem ez a lényeg, hanem a partnerség újraindítása és a szankciók kivégzése) valóban megmenti legalább a kongresszust Trumpnak, a kapcsolatok még szorosabbra fűződnek, Zelenszkij pedig szó szerinti akadállyá válik abban, hogy véget érjen az őrület, és az üzlet nyugodtan folytatódjon tovább.
Ha nem, akkor az ukrán elnök egyértelműen bűnbakká válik, akinek a fejét a Fehér Ház tálcán fogja kérni, amikor rászabadítja a CIA-t és az összes hárombetűst Ukrajnára.
Amivel nem lesz könnyű dolga, az változatlanul Európa. Brüsszel és csatolt vidékei számára nincs kiút: ha beismeri, hogy az elmúlt öt év háborús uszítása, az ukrán állam és a konfliktus életben tartása, a tagállamok szavazóinak teljes hülyének nézése, az egyre agresszívebb és fenyegetőbb kommunikáció mindazokkal szemben, akik mást mertek mondani vagy gondolni, mint amit Brüsszel elfogadhatónak tart, a Kijevnek utalt százmilliárdok csupán tévedés volt (hasonlóan vélt geopolitikai hatalmához) akkor ott kő kövön nem marad.
Az ukrajnai háború Oroszországnak kedvező vége olyan erővel rengeti meg magát az Európai Uniót, hogy azt valószínűleg túl sem éli majd.
Egy Washington nélküli Európa és NATO alapból kudarcra van ítélve a biztonságpolitika minden szegmensében. Nincs alternatíva, nincs koncepció, nincs semmi az Egyesült Államok nyers ereje, pénze és akarata nélkül. Amennyiben valóban elvágja a fegyverszállítmányokat (a jelen helyzet szerint az európaiak megvásárolják, majd segélyként továbbítják Ukrajnának), már nem csak Kijevvel babrál ki, hanem magával a NATO európai részével és az Európai Unióval is.
Mégpedig annyira kegyetlenül, amit már egzisztenciális csapásként is lehet értelmezni.
Egy csődben fetrengő, versenyképességétől végképp megfosztott, gazdaságát ideológiai maszlagokért elkótyavetyélt, tehetetlensége elől háborúba menekülő Európai Unió marad csak, amelynek a végén már megváltás lesz a kimúlás. Maximum a középső ujját mutogathatja majd az Egyesült Államok és Oroszország felé. Az remek lesz, Zelenszkij is sokra ment vele.
***