Az amerikai–orosz dízelalkuval felgyorsultak a háború lezárását célzó erőfeszítések. Ahogyan Ukrajnának, úgy Európának sem osztottak már megint lapot. Trump megunta a rá eddig sem jellemző udvariaskodást: kérés helyett már fenyegeti Zelenszkijt, hogy fejezze be az orosz kőolajfinomítók elleni támadásokat. Ha nem, vége az amerikai támogatásnak – és azzal záros határidőn belül a háborúnak is.
Az amerikai elnök szerint ideje lenne, hogy Ukrajna új államfőt válasszon: Zelenszkij szerinte több alkalommal is megállapodhatott volna Oroszországgal, de ezt soha nem tette meg – vagyis ismét arra célzott, hogy a béketárgyalások valójában Ukrajna miatt nem kezdődnek el.
Trump régebben is mondott már ilyesmit, Zelenszkijjel szemben tanúsított ellenséges magatartása sem új keletű (az azért ritkaság, hogy elnök kidobassa vendégét a Fehér Házból, az ukrán vezetővel azonban éppen ez történt), ezúttal azonban a washingtoni erőembernek olyan motivációja van, ami sokkal komolyabb az eddigieknél.
Szerinte az ukrán elnök az orosz olajfinomítók elleni támadásokkal a nemzetközi dízellátást és az amerikai fogyasztókat bünteti. A közvetlen konfliktust az váltotta ki, hogy Trump Putyinnal folytatott telefonbeszélgetése után bejelentette: Washington hat hónapra feloldja az Oroszország elleni szankciókat, így az jelentős mennyiségű dízelt tud szállítani az Egyesült Államoknak (a későbbiekben pedig a világpiacra), csillapítva ezzel az amerikai üzemanyagár utóbbi időben egyre aggasztóbb alakulását.
Trump számára az ukrajnai háború lezárása így szorosan összekapcsolódott az energiaárak alakulásával – amely viszont a pár hét múlva esedékes félidei kongresszusi választások egyik legjelentősebb befolyásoló tényezője.
Az ukrán támadások az orosz finomítók ellen az új washingtoni narratívában így olyan katonai műveletekké váltak, amelyeknek árát az amerikai fogyasztók kénytelenek elviselni, üzemanyagárastól, dízelhiányostól, inflációstól. Egyszerűbben: Zelenszkijre keni az iráni háború miatt kialakult világpiaci káoszt is, bár abban igaza van, hogy az ukrán támadások miatt leállított orosz dízelexport hiánya brutálisan rontott a helyzeten.
Tény, hogy Trump már korábban is kérte az ukrán elnöktől (sőt: ezt elődje Biden is megtette), hogy a globális energiapiac biztonsága érdekében hagyja békén az orosz infrastruktúrát, de az ukrán elnök a füle botját sem mozgatta a szavaira. A Moszkva elleni szankciók feloldásával és az amerikai–orosz deal megkötésével azonban Zelenszkijt nagy dilemma elé állította:
amennyiben Ukrajna folytatja a finomítók elleni hadműveletet, akkor közvetve már az Egyesült Államokat támadja.
Ha befejezi, abban az esetben viszont az egyetlen fegyvert teszi le, ami valóban hatásos az orosz hadigazdaság ellen. Márpedig kénytelen lesz: Trump fenyegetésében az is benne volt, hogy amennyiben nem, az Egyesült Államok leállítja Ukrajna hírszerzési és felderítési támogatását, illetve Kijevnek még az európai közvetítőkön keresztül sem ad el több fegyvert. Az pedig (alternatíva hiányában) egyet jelentene az ukrajnai háború meglehetősen gyors befejezésével.
Washingtonnak abban igaza van, hogy a világpiaci kínálat bővítése és az amerikai árak mérséklése érdekében tette, amit tett. Másfelől ami az amerikai kormányzat szemében a fogyasztók érdekeit szolgáló gazdasági intézkedés (és ne legyenek illúzióink, nem sokakat izgat az Egyesült Államokban, hogy éppen az oroszokkal virágzik az üzlet), az Kijev és Európa számára Moszkva előnyhöz juttatását és (ez sokkal nagyobb gond a szemükben) a szankciós politika összeomlását jelenti.
Az elemzők jelenleg még azt számolgatják, hozhat-e egyáltalán tartós árcsökkenést az oroszok által piacra tolt dízelmennyiség, illetve képesek-e egyáltalán a finomítók az ukrán támadások után teljesíteni, amit a megállapodásban vállaltak? A kérdés valójában költői: Moszkva (és a számolni nagyon is tudó Trump) szempontjából lényegtelen. Mindkét elnök tudatosan vállalta a politikai kockázatot. A dízel valójában csak ürügy arra, hogy Európa teljes mellőzésével a tárgyalóasztalhoz kényszerítsék Zelenszkijt. Ezúttal üzleti alapon, business as usual.
Álca és pálca
Meg kell hagyni, a Fehér Ház jókora meglepetést okozott a dízelről szóló megállapodással, amelyet egyébként is profi időzítéssel hozott tető alá. Még egy immár kamunak tűnő diplomáciai tárgyalást is beidőzített az ukrán (és európai) féllel éppen akkorra, amikor az amerikai és orosz elnök vidáman integettek egymásnak virtuálisan. Míg a világ arra figyelt, hogyan kábítják Miamiban az ukránokat (idő előtt haza is mentek jogos sértettséggel), eszébe nem jutott senkinek, hogy a háttérben a nagyok már áldomást isznak az üzletre.
Zelenszkij a kezdeti őrjöngésen túljutva gyorsan egyeztetett az európai háborúpártiakkal (elsősorban a lengyel és a brit kormányfővel), majd egy lépést hátralépve közölte: Ukrajna leállítja az orosz finomítók támadását, amennyiben Moszkva is felfüggeszti csapásait az ukrán energiacélpontok ellen. Ez már elég volt Trumpnak, hogy diadalittasan bejelentse saját közvetítői nagyságát, pedig az orosz fél még egy mukkot sem reagált a javaslatra, a csapások pedig a jelek szerint kölcsönösen folytatódnak.
Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a mostani deal valójában a 2025-ös amerikai–orosz elnöki találkozóhoz kötődő, Anchorage-megállapodás néven ismert közeledési folyamat eddigi legfontosabb mérföldköve. A két nagyhatalom most is közvetlen, kétoldalú alkuval próbál hatást gyakorolni a konfliktusra – miközben Európát még a szobából is kizavarják, nehogy hallgatózzon.
Márpedig a legfogósabb problémát éppen az európaiak jelentik: ahogy már oly sokszor az ukrajnai háború alatt, a háborúpártiak most is teljes támogatásukról és a szankciók szigorításáról biztosították Zelenszkijt, óvatosan lehülyézve Trumpot, egészében elítélve a húzását.
Trump nyílt felszólítása és fenyegetése ezúttal azonban eddig nem látott nyomásnak teszi ki Kijevet. Európa számára a legnagyobb rizikót ismét az jelenti, hogy az Egyesült Államok és Oroszország kétoldalú gazdasági alkuk révén olyan biztonságpolitikai helyzetet alakít ki, amelyhez az európai országoknak már csak alkalmazkodni tudnak.
A most életbe léptetett amerikai mentesség a dízelre például hatalmas sebet ütött a szinte már kizárólag csak európaiak által erőltetett szankciós politikán – márpedig ők ragaszkodnak annak folytatásához.
A dízelüzlet valójában a háború lezárásának első komoly jele: nem ígéret, hanem valós, kézzel és pénzzel egyaránt fogható eredmény. Kérdés, hogy egy immár két nagyhatalom által kikényszerített béke ígérete elegendő lesz-e Ukrajnának, s még inkább a háborút minden rendelkezésre álló eszközzel folytattatni akaró Európának ahhoz, hogy belássák: ez már a végjáték. És mi történik abban az esetben, ha egy kvázi kizsarolt, de most már reális lehetőségként felmerülő békeszerződést mind az ukránok, mind az európaiak csupán egy ideiglenes fecninek tekintenek, amely semmiben sem akadályozza meg egy újabb konfliktus kirobbantását a nem is túl távoli jövőben?
***
Kapcsolódó: