Hogyan csináljunk lakhatási válságot – és hogyan bukjunk bele?

Spanyolország gazdasági növekedése papíron igazi sikersztori. Csakhogy a GDP-ből nem lehet lakást bérelni, és a makroadatok sem sokat vigasztalják azt a fiatalt, aki húsz évig gyűjthetne egy saját otthonra. Pedro Sánchez miniszterelnök paradox módon most a lakhatási válságból próbál politikai előnyt kovácsolni egy előrehozott választással, ám kormányának parlamenti bénultsága, a korrupciós ügyek és a bevándorlással kapcsolatos feszültségek már évekkel ezelőtt kikezdték a spanyol baloldal hitelét. Pedro, az álmodó, vár.

Pedro Sánchez november 29-re előrehozott parlamenti választást jelentett be Spanyolországban. A döntés mindössze három nappal azután született, hogy a parlament elutasította a kormány két, lakhatással kapcsolatos törvénytervezetét. A miniszterelnök saját táborát próbálja mozgósítani, a választás pedig (reményei szerint) csak megerősíti hatalmát. Más kérdés, hogy kampányának központi témájává éppen azokat az intézkedéseket helyezi, amelyek miatt széke veszélyesen inogni kezdett.

Húzása ráadásul komoly kockázatot rejt. A felmérések szerint a konzervatív Néppárt (PP) és a jobboldali Vox együtt kormányképes többség közelébe kerülhet, miközben Sánchez szocialistái leszakadóban vannak. A kormányfő így valójában nem egy kisebbségi kormányzásból keletkezett parlamenti patthelyzetet próbál feloldani: saját politikai túlélése a tét a választáson.

A lakhatási válság, mint gyújtózsinór

Az ellentmondás abban rejlik, hogy Spanyolország gazdasága közben kifejezetten jól teljesít. A gazdasági növekedés az elmúlt években meghaladta számos európai országét, amit a fogyasztás, a növekvő munkaerő, a turizmus és az uniós helyreállítási forrásokból származó beruházások is támogattak. Vagyis messze nem egy összeomló gazdaság okozta politikai válságról van szó.

A csilivili makroadatokból azonban nem következik automatikusan, hogy az emberek könnyebben élnek.

A lakhatás ennek az egyik legjobb példája. Az OECD jelentése szerint 2022 és 2024 között Spanyolországban mindössze 345 ezer építési engedélyt adtak ki, miközben ugyanebben az időszakban 604 ezer új háztartás jött létre. A Bank of Spain 2022 és 2025 között nagyjából 700 ezer lakásos hiányt becsült.

A válság egyébként nem kizárólag Sánchez kormányának problémája, és nem is 2018-ban kezdődött. A kínálatot egyebek mellett a beépíthető területek szűkössége, az engedélyezési folyamatok lassúsága, a kormányzati bürokrácia, a magas építési költségek és a szabályozási káosz akadályozza. (Egy építkezés engedélyezése akár két évig is eltarthat.) Míg a szociális bérlakások aránya mindössze 3 százalék, a saját lakás megszerzéséhez szükséges megtakarítási idő már húsz év fölé emelkedett.


Sánchez kormánya természetesen próbálta így-úgy kezelni a problémát: a 2023-as lakhatási törvény például lehetővé tette a bérleti díjak korlátozását az úgynevezett „kritikus övezetekben” (a magas megélhetési költségek kombinációja az ingatlanok gyorsan emelkedő vételi vagy bérleti árával), miközben kiterjesztette a bérlőket védő jogszabályokat, illetve a lakhatási támogatások rendszerét.

Vagyis azt tette, amit szokott: támogatási oldalról igyekezett megoldani a problémát. Attól azonban a piaci gond ugyanúgy megmaradt.

A bérleti díjak korlátozása nemhogy nem oldotta meg a lakhatási válságot, inkább az ellenkező hatást váltotta ki: tovább csökkentette az el- és kiadható lakások számát, miután az erőszakos bérleti díjplafon miatt sok tulajdonos azonnal kirántotta ingatlanját a piacról, kivárásra játszva. Mindeközben Sánchez nem tudta leküzdeni a bürokratikus akadályokat és képtelen volt több területet biztosítani az építkezéseknek, az abszurd szintig emelkedő (a spanyol kormány részéről ösztönzött) migráció pedig csak tovább rontott a helyzeten.

Az éppen megbukott kormányfő most próbál a fénysebességgel kilövő gazdasági eredményekre mutogatni. A foglalkoztatás jelentősen javult, a munkanélküliség hosszú távú mélypontra került, a turizmus rekordokat döntött, a bevándorlás pedig a munkaerő-kínálat bővítésén keresztül hozzájárult a növekedéshez. Ez mind igaz, csakhogy az elsősorban Dél-Amerika felől érkező migránshullámok éppen felgyorsították a lakhatási válságot. Évente több mint egymillió bevándorlóról beszélünk, aminek hatása brutális volt.

A migráció ellentétes hatást váltott ki: segített a gazdaságnak, de tovább szűkítette az amúgy is karcsú lakáspiacot.

A gazdasági növekedés így kezdte el felerősíteni a társadalmi feszültségeket, vele párhuzamosan Sánchez politikájának egyik legnagyobb ellentmondását: a kormány joggal hivatkozhat arra, hogy a gazdaság teljesítménye jó, a spanyol állampolgár pedig joggal kérdezheti meg, hogy neki ebből mi marad.


Sánchez úr a pácban

A lakásválság azonban önmagában valószínűleg nem kényszerítette volna Sánchezt előrehozott választásra. Ehhez egy szép kövér kormányválság is kellett.

A miniszterelnök 2023-ban úgy tudott kormányt alakítani, hogy ideológiailag és politikailag egymástól igen távol álló pártok támogatását szerezte meg. Ehhez többek között a katalán függetlenségi vezetőknek biztosított, amnesztiával kapcsolatos megállapodás is hozzájárult. A konstrukció úgy-ahogy működött, de parlamenti többséget nem eredményezett.

A kormány egyre nehezebben tudta átverni a törvényhozókon a javaslatait. Sánchez harmadik ciklusában már alig tudott jogszabályokat alkotni, 2023 óta pedig még költségvetést sem tudott elfogadtatni. Nem volt annyira meglepő, hogy a lakhatási törvényjavaslatok sem csúsztak át. Közben egyre több politikai botrány égett rá a kormányra. A Sánchez környezetét érintő korrupciós ügyek, feleségének, Begoña Gómeznek a megvádolása, valamint a nyáron kirobbant ceutai migrációs krízis egyaránt gyengítette a kormány pozícióját.

A lakhatási válság így tulajdonképpen még kapóra is jött a miniszterelnöknek.

Ez szinte az egyetlen téma ugyanis, amelyben a spanyol baloldal ismét megszólíthatja saját táborát: a lakásbérlőket, a fiatalokat, az alacsonyabb jövedelműeket és azokat, akik úgy érzik, hogy az ország gazdasági növekedéséből kimaradnak. Bár a válság éppen Sánchez elhibázott politikájára mutat rá, paradox módon ez az egyetlen, amivel kampányolni és nyerni esélye lehet. Statisztika ide, gazdasági növekedés oda, még így is nehéz dolga lesz azokkal, akiket meg akar győzni.

***

Kapcsolódó:

Vélemény, hozzászólás?