Washington végre a háború lezárásának legnehezebb és leglényegesebb kérdését feszegeti: mi védené meg Ukrajnát egy támadástól a jövőben, és mit kellene ezért feladnia? Miközben a béketárgyalások zajlanak, Európa még mindig teljes diplomáciai káoszban vergődik.
Steve Witkoff és Jared Kushner november 12-én Moszkvában Vlagyimir Putyinnal, majd Dublinban Zelenszkijjel egyeztetett az orosz–ukrán háború lezárásáról. Az amerikai megbízottak az abu-dzabi egyeztetést követően folytatták az ingadiplomáciát. Az eddigi kézzelfogható eredmény egy fogolycsere-megállapodás és a tárgyalások folytatásának ígérete. Mást nem nagyon jelentettek be,
a kötelezően optimista nyilatkozatok mögötti eddigi üresség mégis kezd némi tartalommal megtelni.
A békéhez vezető úton eddig ormótlan akadályként feküdt keresztbe Európa, amely még mindig nem tudja eldönteni, pontosan mit jelentene egységes biztonságpolitikai víziója, ahogyan azt sem, ki képviselje (mert azt mind az amerikai, mind az orosz fél végre megengedte, hogy valaki képviselje) a tárgyalóasztalnál. Kushner úgy fogalmazott, hogy Európa nélkül nem lehet lezárni a megállapodást. Ez fontos változás az amerikai szemléletben: az Egyesült Államok végre megértette, hogy az európai államok katonai és pénzügyi támogatása, valamint biztonsági érdekeinek figyelembe vétele nélkül nincs végrehajtható rendezés.
Ugyanakkor azt is tudja, hogy Moszkva könnyebben mozdulhat el jelenlegi követeléseitől, ha az európai biztonságról folyó egyeztetésekbe is bevonják. Sok évtizedes probléma ez: a Kreml biztonsági fenyegetéseként értelmezi a NATO bővítését és Ukrajna nyugati közeledését, az európai államok viszont attól tartanak, hogy az orosz követelések elfogadása saját biztonsági stratégiájuk korlátozásával járna.
Washington tehát abban bízik, hogy az európaiakat is érintő kérdések – például a kölcsönös kockázatcsökkentés és a rendszeres biztonsági konzultációk – napirendre vételével növelheti az érdemi előrelépés esélyét.
Moszkva persze arra is felhasználhatja a folyamatot, hogy Ukrajna kapcsán az egész kontinens védelempolitikáját befolyásoló alkupozíciót teremtsen. Putyin máris rámutatott a vörös vonalakra: elfogadhatatlannak nevezte például európai katonák Ukrajnába vezénylését egy tűzszünet vagy békekötés után. Az ilyen erőket fenyegetésnek és legitim célpontnak tekintené, megjelenésük szerinte a háború azonnali újrakezdését jelentené. Ez viszont már közvetlenül érinti az Ukrajna által követelt biztonsági garanciákat. Marco Rubio amerikai külügyminiszter rátapintott a lényegre, amikor úgy fogalmazott:
Ukrajnának valóban szüksége van biztonsági garanciákra a háború után, ezeknek azonban Oroszország számára is elfogadhatónak kell lenniük.
A dilemma könnyen csapdahelyzethez vezethet: minél szigorúbban korlátozná egy megállapodás Ukrajna saját védelmi képességeit, annál fontosabbá válnának a külső biztosítékok, amelyeket Moszkva ugyancsak gyengíteni igyekszik. Ez adja a most beindult tárgyalások esszenciáját. Egy lehetséges alku az lehetne, hogy Kijev beleegyezik a megszállt területek átengedésébe, anélkül, hogy elismerné az orosz fennhatóság jogszerűségét. Cserébe olyan biztonsági garanciákat várna, amelyek érdemben csökkentik egy újabb támadás veszélyét. A tárgyalások jelenlegi szakaszának központi kérdése tehát az, hogy ki mit vállalna, milyen időtávra, mit szól ehhez Moszkva – és a biztonsági garanciák fényében mi történne egy újabb támadás esetén?
Tűrés/határok
A területátadások ügyében egyébként felmerült egy szokatlan amerikai ötlet is. A beszámolók szerint átrajzolnák Donyeck és Luhanszk megye közigazgatási határait, mégpedig úgy, hogy az ukrán ellenőrzés alatt maradt területek szomszédos ukrán megyékhez kerülnének. Moszkva így azt állíthatná, hogy megszerezte a két megye egészét (ez feltétele a békekötésnek), miközben Kijevnek nem kellene átadnia a még általa ellenőrzött területeket.
Trükkös ötlet, hiszen mindkét fél arcvesztés nélkül fogadhatná el, egyben világosan megmutatná mind az oroszok, mind az ukránok kompromisszumkészégét.
A buktatója is egyértelmű: Moszkvát aligha elégítené ki a közigazgatási átsorolás, ha ténylegesen további területeket akar megszerezni. Kijev számára pedig az lehetne elfogadhatatlan, ha a megoldás a megszállás tartós politikai elfogadását jelentené. A hírek szerint egy, a tárgyalásokhoz közel álló ukrán forrás máris a javaslat elutasításáról számolt be.
Európa ebbe a folyamatba még mindig kizárólag Ukrajna manipulálásával tud beleszólni. Az abu-dzabi tárgyalásokra több tagállami, uniós és NATO-képviselő is elutazott, de az orosz delegáció egyikükkel sem volt hajlandó közvetlenül egyeztetni. Nem csoda: nincs miről. Az Európai Politikai Közösség november 12-i dublini találkozóján Emmanuel Macron még mindig arról beszélt, hogy Európának konkrét béketervet és biztonsági elképzelést kell megfogalmaznia.
Vagyis még mindig nincs egységes koncepció.
A részvétel követelése a béketárgyalásokon már megy, arról azonban semmi konszenzus, hogy mit képviseljen az európai fél.
És főleg kicsoda. Az európaiak természetesen joggal kérik, hogy ne döntsenek nélkülük, de ehhez világos tárgyalási felhatalmazás, képviselő és ajánlat is kellene. (Az amerikaiak és Zelenszkij egyetlen európai tárgyaló kijelölését szeretnék.) A különböző európai intézmények és fővárosok egymás mellett elbeszélő, sőt egymást ütő diplomáciája ezzel szemben megkönnyíti Moszkvának, hogy Európát komolyan nem vehető tárgyalófélnek mutassa be, amellyel teljesen felesleges asztalhoz ülni, miután azt sem tudja, mit akar. A közvetlen európai részvétel bejelentése ebből a szempontból eredmény, de messze nem garantálja, hogy az EU érdemben és konszenzusos alapon már meg is tud szólalni a következő tárgyalási fordulóban.
Abu-Dzabi, Moszkva és Dublin mégis érdemi változást hozott a tárgyalási folyamatban. Washington végre olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek megválaszolása nélkül nehéz elképzelni a tartós rendezést. Európa továbbra is kockáztatja saját befolyását, ha egy egységes álláspont helyett elsősorban a tárgyalás feltételeiről vitázik, de legalább megértette a belső konszenzus kialakításának jelentőségét. Kushner szerint az európai partnerekkel kibővített következő tárgyalásokon már párhuzamosan foglalkoznának a területi vitákkal és a háború utáni európai biztonsági rendszerrel. A valódi szakítópróba az lesz: hajlandóak-e a felek (beleértve immár és elsősorban Európát) olyan kötelezettségeket vállalni és betartani, amelyek a háború újrakezdésének lehetőségét valóban minimálisra csökkentik.
***
Kapcsolódó:
