Az európai stratégiai dízeltartalékokat éppen azért tartják, hogy válság esetén legyen mihez nyúlni. Most válság van, Európa tehát hozzányúl. Csakhogy nem egészen úgy, ahogy eredetileg tervezte. Washington ugyanis exporttilalommal fenyegette meg, ha nem dob piacra több üzemanyagot. Az energiabiztonság Trump-féle változata meglehetősen egyszerű: add oda, amid van, aztán majd meglátjuk, mit kapsz vissza. Eddig működik.
Az energiaválság miatt (aminek kialakulásában nem kis szerepe van az Egyesült Államoknak) Washington egyre hisztérikusabban követelte Európától, hogy oldja fel stratégiai dízeltartalékait, és engedje ki azt a piacra. Nyomatékosítva mindezt azzal, hogy ellenkező esetben saját dízelkészleteire fog exporttilalmat elrendelni Európa felé. Trumpnak különösen Franciaország és Németország nyomta a begyét, mivel azok rendelkeznek az Európai Unió stratégiai dízelkészleteinek mintegy 35 százalékával.
Trump aggodalma jogos: a globális üzemanyagpiac óriási gondban van. A közel-keleti finomítók és exportútvonalak lebénulása mellett Oroszország továbbra is korlátozza saját dízelexportját, Kína pedig szintén visszafogta kivitelét annak érdekében, hogy növelje saját belföldi készleteit.
A piac megmentése és a kínálat legalább rövid távú egyensúlyba hozása érdekében így az Egyesült Államok azt kérte, hogy az EU a következő hat hónapban 120 millió hordó dízelt engedjen ki stratégiai tartalékaiból. Brutális mennyiség.
A legfrissebb adatok (tavaly májusi) szerint az EU tagállamai összesen mintegy 39 millió tonna sürgősségi dízelkészlettel rendelkeztek. A Washington által kért 120 millió hordó ennek több mint 40 százalékát jelentené.
A mennyiség nagyjából egy teljes hónapnyi uniós dízel- és gázolaj-fogyasztásnak felel meg.
A készletek ráadásul nem egyenletesen oszlanak meg az uniós országok között. Németország 2025 májusában 5,6 millió tonna, Franciaország pedig 8,2 millió tonna sürgősségi készlettel rendelkezett. Ez magyarázza, hogy miért éppen Párizs és Berlin került Washington célkeresztjébe.
Ki is tört a botrány egyből, Merz kancellár például szimpla zsarolást emlegetett (még mindig rácsodálkozik dolgokra lassan két évnyi Trump 2.0 után), és hallani sem akart az egészről. Aztán mégis – nem tehetett mást. A gordiuszi csomót ezúttal az immár pragmatista húrokat pengető Macron vágta át: a felek végül egy 100 millió hordós kombinált csomagban egyeztek ki a G7-ek keretein belül a következő négy hónapra. A leosztás:
Európa 50 millió hordó dízelt szabadít fel a saját stratégiai készleteiből, a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) többi tagja pedig ehhez hozzátesz további 50 millió hordó nyersolajat.
Vittek is ajándékot Trumpnak, meg nem is. Valamit muszáj volt, hogy elkerüljék az elnök bosszúját. Mivel Európa az orosz gázolaj exporttilalma és a közel-keleti káosz miatt gyakorlatilag az amerikai készletektől függ, egy esetleges amerikai exporttilalom azonnali üzemanyagválságot és brutális áremelkedést okozna. (A megegyezés hírére a dízel világpiaci ára azonnal mintegy 7 százalékot esett, így a piaci nyomás azonnal enyhült.)
Az európai országok a készletek felszabadítását nem véletlenül kötötték ahhoz a feltételhez, hogy Trump befejezi a zsarolgatást, a futószalagon gyártott exporttilalmi fenyegetéseket, és garanciát vállal arra, hogy nem vezet be egyoldalú tilalmakat. Így nemesedett egy eredetileg is bonyolult energiapiaci kérdés politikai alku tárgyává az Egyesült Államokkal. Az ilyesmihez (mármint az alkuhoz és a részét képező blöffökhöz) a világon a legjobban éppen Donald Trump ért. Európa nyugalma így éppen addig tart, amíg az elnök éppen megint rossz lábbal nem kel fel. Az amerikai dízelkészletek olyan függőségi viszonyt okoztak, amit bármikor ki tud használni, amikor csak politikai fegyverként akarja használni az energiát. Ebben pedig van rutinja.
Az átkozott amerikai dízel
Miért van előnyben Trump? Az Egyesült Államok idén átlagosan 180 ezer hordó dízelt szállított naponta az EU-ba, miközben annak dízelimportja mintegy 580 ezer hordó/nap volt.
Ez nagyjából 32 százalékos amerikai részesedést jelent. Egy évvel korábban még csak 17 százalék volt.
Északnyugat-Európában a legsúlyosabb a kitettség: oda Washington mintegy 200 ezer hordó/nap dízelt szállít a régión kívülről érkező nagyjából 350 ezer hordós napi importból. Ez körülbelül 57 százalékos részesedés (szemben a tavalyi 37-tel.)
Így már érthetőbb, miért okozna egy amerikai exporttilalom azonnali és durva árrobbanást. Ráadásul úgy, hogy az árak így is kezdenek elszállni: a dízelé az év eleje óta több mint megduplázódott, szeptember közepén pedig éves összevetésben körülbelül 38 százalékkal volt magasabb.
A lehetséges amerikai exporttilalom nem minden európai országot érintene egyformán, de Franciaország minden bizonnyal romokban heverne utána – nem véletlenül Macron dolgozta ki a kompromisszumos deal részleteit. Párizs idén 63 ezer hordó/nap amerikai dízelt importált, ami a francia dízelimport mintegy 36 százaléka. A helyzetet súlyosbítja, hogy Franciaországban több finomító bezárása is csökkentette a hazai termelési kapacitást.
Nagy-Britannia szintén jelentős amerikai kitettséggel rendelkezik: körülbelül 50 ezer hordó/nap amerikai dízel érkezik az országba, ami a brit dízelimport 26 százaléka. Olaszország és Spanyolország valamivel kedvezőbb helyzetben van: előbbi dízelimportjának csak körülbelül 4 százaléka származik az Egyesült Államokból, Spanyolország esetében pedig nagyjából 19 százalék az arány.
Ami Magyarországot illeti, az orosz olaj és a hazai finomítókapacitás miatt az amerikai dízelkereskedelem nem nagyon érint bennünket, a nemzetközi árazás miatt azonban egy nyugat-európai, hiányból eredő árrobbanás nagyon is éreztetné pokoli hatását. A megegyezés hírére bekövetkező globális árcsökkenés így megvédte a magyar piacot egy brutális drágulási hullámtól. Maradjon így.
És ha csak blöff volt?
Trump tehát nyerő helyzetből tudott fenyegetni, pontosan tisztában volt vele, mennyire ki van szolgáltatva Európa a dízeljének. Amit azonban senki nem akar kipróbálni, az az, hogy mit okozna az Egyesült Államoknak egy exporttilalom.
Az amerikai dízelexport idén több mint 20 százalékkal nőtt, nagyjából 1,3 millió hordó/napra emelkedett. Eközben az amerikai dízelkészletek az év adott időszakában több mint négy évtizedes mélypontra kerültek. Washington tehát úgy akarja kezelni a hazai üzemanyagárakat és a szűkös készleteket, hogy közben az amerikai finomítók óriási mennyiséget exportálnak. Ebből a szempontból egy tilalom még logikusnak is tűnhet (lásd Oroszország): több marad belőle otthon, ami elméletileg árcsökkenést vonna maga után.
Csakhogy az amerikai finomítók már közel teljes kapacitáson működnek. Ha az exportpiacokat lezárják, a finomítók tartályai gyorsabban telhetnek meg, a vállalatok pedig kénytelen-kelletlen visszafogják a termelésüket. Mivel a benzint, a dízelt és a repülőgép-üzemanyagot ugyanazokban a finomítókban, egymással összefüggő termelési folyamatban állítják elő, egy ilyen beavatkozás azok kínálatát is érintené. Vagyis
ha az Egyesült Államok leáll a dízelexporttal, akkor hamar kifogy a tárolási kapacitásokból, ami a finomítási mennyiség csökkentését húzza maga után, ez azonban végső soron a benzin és a repülőüzemanyag árát hajtaná fel még jobban.
Annyiban ráadásul igaza van Trumpnak, hogy az Egyesült Államok 172 millió hordóval már hozzájárult az IEA által márciusban levezényelt, összesen 400 millió hordós készletfelszabadításhoz. Európa ugyanakkor még mindig nem teljesítette teljes egészében a korábban vállalt 92 millió hordós hozzájárulását, és éppen ez az, amiért az elnöknek eldurrant az agya, majd bosszút esküdött arra az esetre, ha (egykori) legfontosabb partnere nem kezdi el olajban áztatni a piacot. Az ellentmondás és az európai országok remegésének oka nem is ebben rejlik, inkább abban, hogy
a kontinens a megállapodással éppen a biztonsági tartalékait kezdi el felélni, amit érthető okokból el akart kerülni.
A dízeltartalékokat éppen azért tartják, hogy egy újabb ellátási sokk esetén legyen miből pótolni a kieső importot. Bár a mostani helyzetet nyugodtan lehet krízisként jellemezni, az európaiak az amerikai dízellel számoltak, és igyekeztek a készletek csapra verésének időpontját minél távolabbra eltolni. A tartalékok felszabadítása valóban képes lehet enyhíteni egy kezdeti sokkot, ugyanakkor Trump kiszámíthatatlansága valóban nem garancia semmire.
Ha mégis beváltaná, amit ígért, és egy hosszabb exporttilalmat rendelne el, akkor gyakorlatilag egy időben fogyna el az amerikai dízel és az európai tartalék.
Kérdés, Európa mennyire akarja és tudja lecsökkenteni a saját biztonsági pufferét a globális káosz közepette. A közel-keleti ellátásban már az is bizonytalan, hogy mikor nem lesz bizonytalan, Oroszország az ukrán támadások miatt pluszban korlátozza a saját kivitelét, Kína magának tárol be, az Egyesült Államok pedig – amely már szinte kizárásos alapon az idén az egyik legfontosabb európai beszállítóvá vált – éppen az export korlátozásával fenyeget.
Macron ötlete így valóban egy kompromisszumos, köztes megoldás lehet az 50 millió hordós dízelfelszabadítással, amelyhez további 50 millió hordó IEA-nyersolaj társulna. Ez lényegesen kevesebb a Washington által kért 120 millió hordónál, ugyanakkor Trump a jelek szerint ezzel is elégedett volt. Hogy mennyi időre, az javarészt tőle és az iráni háború alakulásától függ.
***