Az iráni háború drasztikusan csökkentette az OPEC tagállamok mozgásterét és hatalmát. Ezzel szemben Kína a globális olajpiacot alakító egyik legizmosabb szereplővé vált. A poén az, hogy nem a kínálattal, hanem a kereslettel. Ami valami egészen új.
Az iráni háború kezdete után hét hónappal az OPEC+ példátlan kihívással néz szembe a globális olajpiacokra gyakorolt befolyása terén. A szövetség, amely egykor a legnagyobb hatalommal bírt az árak alakításában a termelés kiigazításával, a háború és a Hormuzi-szoros lezárása okozta ellátási zavarok ellensúlyozásával küzd – egyre kevesebb sikerrel.
A konfliktus számos OPEC-ország energiainfrastruktúráját károsította, illetve korlátozta a közel-keleti nyersolaj kereskedelmét a világ egyik legfontosabb olajszállítási útvonalán keresztül. Ennek eredményeként a kartell részesedése a globális olajtermelésben meredeken zuhan.
A Reuters számításai szerint az OPEC+ országok a globális olajtermelés mintegy 40 százalékát tették ki júliusban, szemben a háború előtti több mint 48 százalékkal. (A csökkenés jelentős része az Egyesült Arab Emírségek májusi OPEC-ből való kilépésének tudható be, ami hatalmas sebet ütött a kartellen.) A fő problémát a Hormuzi-szoros blokkolása okozza, amely alapvetően megváltoztatta az OPEC+ piacra gyakorolt hatását. Szaúd-Arábia, Irak, Kuvait és az olajexportban mindig is a tengeri útvonalakra támaszkodott, ez pedig a háború eszkalációja óta új dilemmát okozott: mit ér a kitermelés növelése, ha nem lehet a szállítmányokat kijuttatni a Perzsa-öbölből? Vagyis az OPEC+ hiába jelentett be március óta hatszor is olajtermelés-növelést, a szavakból nem lett valós kereskedelem.
Mi változott? Elsősorban az OPEC befolyása. Ellátási zavarok előfordultak már régebben is (Öböl-háború, iraki háború stb.), de az még soha, hogy a Perzsa-öböl valamennyi termelőjét egyformán és annyire brutálisan érintse a válság, hogy nem tudják pótolni és világpiacra juttatni a kieső készleteket.
Ez pedig egyet jelent a kartell globális árképzési politikájának és befolyásolási hatalmának csődjével.
De ha az iráni háború felülírta az OPEC+ döntései és a tényleges globális kínálat közötti kapcsolatot (vagyis hiába jelent be újabb és újabb kitermelési növelést, ha a hordók szinte csak papíron léteznek, és nem tudják elhagyni a Perzsa-öböl térségét), akkor mi vagy ki miatt tudott a piaci ár mégis hónapokon át nyugodt és viszonylag stabil maradni? Mi az oka, hogy az első sokk után nem omlott össze azonnal a globális piac? Mi alakította úgy a világkereskedelmet, hogy megúsztunk egy azonnali, a hetvenes évekhez hasonló válságot?
A válasz a szokásos: Kína.
Sárkánytojások
Peking egészen különleges módon vált a globális olajkeresletet alakító egyik legfontosabb szereplővé: nem eladott, nem is vett, hanem igyekezett tetszhalott állapotba, csak és kizárólag belső fogyasztására figyelve konzerválni magát. Nyersolajimportja drámaian visszaesett a háború kezdete óta: körülbelül 400 millió hordóval kevesebb olajat vásárolt, mint az előző év azonos időszakában.
Kína helyzete a Hormuzi-szoros blokkolásának pillanatától stabilabb volt, mint a legtöbb importőr országé. Peking jelentős – nagyjából négy hónapra elegendő – stratégiai olajtartalékkal büszkélkedhetett, ráadásul az energiamixének az átalakítása is érdemi eredményeket hozott, hiszen a megújulóenergia-rendszerek és az elektromos járművek terjedése már most jelentősen csökkenti az olajkeresletét.
Ez a kettős puffer tette lehetővé, hogy Peking ne azonnali sokként élje meg a válságot.
Ráadásul több jel utal arra, hogy a kínai érdekeltségű tankerflotta egy része továbbra is képes volt áthaladni a térségen, ami arra enged következtetni, hogy Peking – ha nem is hivatalosan, de az Iránnal való jó kapcsolatainak köszönhetően – bizonyos fokú hozzáférést kapott a kritikus útvonalakhoz.
Más kérdés, hogy az amerikai blokád miatt az iráni olaj elvesztésével nőni kezdett az orosz import aránya, ami egy aszimmetrikus függést mélyít, miután Moszkva nemcsak beszállítói, hanem (megfordítva az eddigi trendet) egyre inkább árazó pozícióba került. Vagyis Peking kevesebb lehetőségből, drágábban és nagyobb geopolitikai kitettséggel jut majd energiához.
A lényeg: a kínai gyengébb kereslet segített megakadályozni az olajárak további emelkedését a háború okozta hatalmas ellátási zavarok ellenére. Ez a kulcsmondata a globális sokk elkerülésének: Peking olyan keresleti központtá vált, amely már
mind a megnövekedett, mind a csökkentett mennyiségű vásárlások révén képes befolyásolni az egész olajpiacot.
Míg az OPEC+ elsősorban a kínálat szabályozásával befolyásolta az árakat, hatalmas energiaigénye miatt Kína „szimplán” a piac keresleti oldalán keresztül is képes ugyanerre. Azzal, hogy a háború első hónapjaiban csökkentette saját importját, gyakorlatilag féken tartotta az árakat – ez pedig olyan piaci befolyást biztosít számára, amely valójában nem függ a tényleges olajtermeléstől. Akár napról napra változó beszerzési politikája önmagában is drasztikusan befolyásolhatja a kínálat és a kereslet közötti egyensúlyt.
Új jelenség szemtanúi vagyunk: az olajhatalmi státusz képes a kínálatiról a keresleti oldalra tolódni.
Minél tovább tart a háború és a kereskedelmi káosz, annál inkább erősödhet ez a trend. Az OPEC+ továbbra is a világ legfontosabb termelői szövetsége marad, de Kína azon képessége, hogy meghatározza, mennyi olajat vesz fel valójában a globális piac, egyre nagyobb befolyást biztosít Pekingnek arra, hogy puszta mérete miatt befolyásolja az árakat.
***
