Az Nvidia eredményei alapján nehéz lenne azt állítani, hogy a mesterséges intelligencia körüli biznisz egyszerű lufi. A vállalat elképesztő profitot termel, termékei iránt hatalmas a kereslet. A probléma máshol van: az MI-infrastruktúrába öntött tőke növekedése jóval gyorsabb annál, mint ahogy maga az MI képes lenne pénzt termelni. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az Nvidia már a legnagyobb ügyfeleinek finanszírozásában is részt vesz, egy olyan rendszer körvonalai rajzolódnak ki, amelyben már az iparági szereplők kezdik pénzelni egymást. Ebbe pedig többen buktak már bele a történelem folyamán.
Amikor az Nvidia közzétette legutóbbi negyedéves eredményeit, a számok igazolták a „világ leghatalmasabb vállalata” címet. A chipgyártó nettó nyeresége nagyjából 60 milliárd dollárra nőtt (három évvel korábban még csak 6,2 milliárd dollár volt), a bevétel ezzel párhuzamosan 96,22 milliárd dollárra emelkedett, a vállalat pedig már most azt ígéri, hogy a következő pénzügyi évben további 70 százalékkal növeli forgalmát.
Sőt: az Nvidia piaci értéke immár meghaladta az 5 ezermilliárd dollárt.
Ez alapján valóban nehéz lenne azt mondani, hogy a mesterséges intelligencia körüli befektetői őrület pusztán hype. Az Nvidia valódi terméket ad el, valódi kereslet mellett, és valódi profitot termel belőle. Általában éppen erre mutogatnak azok, akik makacsul ellenállnak annak a feltevésnek, hogy az MI-láz egy lufi, ami hamarosan ki fog durranni.
A probléma azonban ennél jóval összetettebb.
Bár az Nvidia valóban központi szereplővé vált, jövője már nem csupán a saját üzleti teljesítményétől függ. A gyakorlatban ugyanis egyre nagyobb szerepet tölt be abban az ökoszisztémában, amely a saját termékei köré épül. Normál esetben a vállalat eladja a chipeket, aztán kaszál. Az Nvidia azonban betársulta az adatközpontok építésébe és az MI-fejlesztésbe is, vagyis a piacot kezdte el finanszírozni, hogy az még nagyobbra nőjön. Minél több adatközpont épül, annál több chipre van szükség. Minél több chip fogy, annál értékesebbé válik az Nvidia. A vállalat részvényeinek emelkedése pedig további tőkét vonz az egész MI-szektorba.
Önmagában ez még úgy-ahogy normális növekedési folyamat lenne. A probléma gyökere az, hogy a techvállalatok óriási MI-beruházásaihoz képest még korántsem biztos a gazdasági megtérülés. Eddig legalábbis visszafelé nem nagyon csorog a pénz. Az Amazon, a Google, a Meta és a Microsoft az idén és jövőre együtt mintegy 1,5 ezermilliárd dollárt költhet adatközpontokra.
A négy vállalat, az Nvidiával együtt, a teljes amerikai részvénypiac értékének mintegy 23 százalékát adja.
Csakhogy az MI-infrastruktúra legnagyobb felhasználói még nem tudnak olyan profitot termelni, amely arányban állna a beruházásaik méretével. Valójában egy hatalmas szakadék tátong aközött, hogy a BigTech milyen ütemben költ adatközpontokra és számítási infrastruktúrára, illetve hogy milyen ütemben térülnek meg ezek a beruházások a termékekből származó profitban.
Ez az iparág alapvető dilemmája.
A technológiai fejlődés rendkívül gyors, a kereslet is jelentős, az infrastruktúra kiépítése azonban óriási összegeket igényel. Azt pedig egyelőre semmi nem bizonyítja, hogy az ezekre a beruházásokra épülő üzleti modellek képesek lesznek-e visszahozni a befektetői összegeket. És ezen a ponton lépte meg az Nvidia azt, ami finoman szólva is merésznek nevezhető: befektetésekkel és társfinanszírozásokkal beszállt a folyamatba, ráadásul úgy, hogy saját ügyfeleit kezdte el pénzelni. Üzleti szempontból megmagyarázható: ha az Nvidia segít abban, hogy ügyfelei finanszírozni tudják az adatközpontok építését, azok több chipet vásárolhatnak, a vállalat pedig tovább habosíthatja a bevételét azzal, hogy saját növekedési piacát finanszírozza.
Csakhogy ettől még szorosabbá válik a kapcsolat az egyes, egyébként is láncba kötött szereplők között. Hogy ez mekkora hazárdjáték, arra a legjobb példa a japán összeomlás az 1980-as évek végén.
Nyugtával a napot…
Howard W. French, a Foreign Policy szerzője vont közvetlen párhuzamot a mostani MI-őrület és az egykori japán káosz között. Szerinte a mostani amerikai boom természetesen nem azonos azzal, ami Japánban történt az 1980-as évek végén, a hasonlóság azonban elég erős ahhoz, hogy érdemes legyen odafigyelni rá.
Az 1986-ban nőni kezdő, majd 1991-ben kidurranó japán eszközbuborék a gazdaságtörténet egyik legnagyobb spekulációs lufija volt, amely évtizedekre megbénította az ázsiai ország növekedését. A folyamat az 1985-ös Plaza-egyezménnyel kezdődött, amelyet az akkori öt legnagyobb gazdasági hatalom (Egyesült Államok, Japán, Nyugat-Németország, Franciaország és Nagy-Britannia) kötött meg a New York-i Plaza Hotelben. A megállapodás fő célja az volt, hogy a központi bankok összehangolt beavatkozásokkal leértékeljék az amerikai dollárt a japán jennel és a német márkával szemben, ezzel csökkentve az USA hatalmas külkereskedelmi hiányát és élénkítve az amerikai exportot.
Bár a dollár gyengítése sikeres volt, a drasztikusan megerősödő jen közvetve elindította a japán eszközbuborék kialakulását. A piacot elárasztotta az olcsó hitel, a bankok szinte bárkinek fedezet nélkül is kölcsönöztek, a lakosság és a vállalatok pedig eszeveszett spekulációba kezdtek a tőzsdén és az ingatlanpiacon. Pár éven belül az árak teljesen elszakadtak a valóságtól, a japán tőzsde pedig ész nélkül száguldott előre. A Nikkei index 1989 decemberében elérte a történelmi 38 957 pontos csúcsát: ekkorra a globális tőzsdei érték 42 százalékát már a japán cégek adták.
Látva az elszabaduló árakat, a jegybank 1989 és 1990 között hirtelen szigorítani kezdett és megemelte a kamatokat. A hitelcsapok elzárásával a lufi azonnal kidurrant: a tőzsdeindex egyetlen év alatt 43 százalékot zuhant, az ingatlanárak szabadesésbe kezdtek, a bankok nyakán pedig gigantikus mennyiségű behajthatatlan hitel maradt. Mivel a vállalatok és a bankok onnantól a tartozásaik fizetésére fókuszáltak a beruházások helyett, Japán egy tartós, növekedés nélküli, deflációs gazdasági hibernációba esett. Ezt az időszakot nevezi a közgazdaságtan Japán „elveszett évtizedének” – amely végül több mint húsz évig tartott.
Önmagában ez csupán egy klasszikus buborékos hasonlat, ám van a két történetben egy olyan egyezés, ami mindenképpen a múlt figyelmeztető jeleként értelmezhető. Ez nem más, mint a buborék finanszírozásának módja. A japán nagyvállalati csoportok jelentős befektetéseket eszközöltek egymás cégeibe. Jobb szó híján: keresztfinanszírozták egymást, és sok esetben akkor sem adták el egymás részvényeit, amikor a piaci helyzetről már üvöltött, hogy baj van. A vállalatok értékét akkor egyre inkább az üzleti kapcsolatok és a kölcsönös finanszírozás, semmint a tényleges készpénztermelő képesség és a jövedelmező tevékenység határozta meg.
Így a bukásnál a kör valamennyi tagja egyszerre bukott – egymást rántották a mélybe.
Ez az, ami most is megtörténhet. Bár az MI-iparág szereplői nem egészen a japán „rendszerben” működnek, a tőkepiaci értékelések és a finanszírozási kapcsolatok összefonódása nagyon is a szigetországi katasztrófa előjeleire emlékeztet.
A gyakorlatban: minél nagyobb az Nvidia értéke, annál nagyobb a vállalat pénzügyi mozgástere. Minél nagyobb az MI iránti befektetői bizalom, annál könnyebb újabb tőkét bevonni az adatközpontokba. És minél több pénz kerül bele, annál több Nvidia-chipre lesz szükség.
A folyamat emelkedő görbéje végül körré alakul, amely azonban csupán addig marad fenn, ameddig a befektetők elhiszik, hogy a valamikori gazdasági megtérülés igazolni fogja a beruházások nagyságát.
Amikor már nem hiszik el, abban a pillanatban válik az MI egész pénzügyi ökoszisztémája buborékká. És nagyon csúnya lesz, amikor kidurran.
Ki nyer holnap?
A legfogósabb kérdés, amely világgazdasági földrengést okozhat: képes-e a mesterséges intelligencia tényleges, a beleölt tőke sokszorosát meghaladó gazdasági hasznot hozni?
Az optimista forgatókönyv szerint az MI alapvetően átalakítja a termelékenységet, az egészségügyet, a foglalkoztatást és számos más területet,
a jelenlegi beruházások pedig csak az első lépései egy sokkal nagyobb gazdasági átalakulásnak.
Ámen, ebben az esetben az Nvidia tőzsderobbantása és az MI-infrastruktúrára költött ezermilliárdok egyáltalán nem tűnnek majd túlzónak.
De sokan vannak, akik szerint csupán a buborékot látjuk, az MI-ipar pedig úgy, ahogyan van, szét fog durranni a túlfinanszírozás következtében, miközben gyakorlati (értsd: pénzvisszaforgató) haszna alig lesz mérhető.
Önmagában az Nvidia rekordnegyedéve (a sorozat várhatóan folytatódni fog) ugyanis mindössze annyit bizonyít, hogy a chipek iránt hatalmas a kereslet.
Arra azonban nem ad választ, hogy az ezekkel a chipekkel létrehozott MI-szolgáltatások hosszabb távon elegendő profitot termelnek-e majd ahhoz, hogy az egész beruházási körforgás fenntartható legyen.
Ha az MI-befektetések megtérülése elmarad a várakozásoktól, az viszont már nem egyetlen vállalat problémája lesz. Az Nvidia ügyfelei, a befektetők, az adatközpontok finanszírozói és maga az egész infrastruktúra is bukhat azáltal, hogy egy veszteséges ágazatba pakolták a pénzüket.
Erre figyelmeztet a japán példa:
egy valós gazdasági vagy technológiai teljesítmény körül is kialakulhat olyan, „szellemként működő” pénzügyi rendszer, amely egy idő után csupán saját növekedését finanszírozza, és ha bukik, saját magát zabálja fel.
Az Nvidia rekorderedményei így csupán azt jelzik, hogy a jelenlegi modell még működik. Azt viszont már nem, hogy mennyi ideig és milyen feltételek mellett.
***
