Az amerikai elnök találkozói Zelenszkijjel egyre inkább hasonlítanak egy fáradt nagypapa és zsivány unokája vasárnapi húsleveses meetingjeire, semmint a domináns világhatalom és egy neki sok mindenben alárendelt állam vezetője közti eszmecserére.
Zelenszkij a héten New Yorkban, az ENSZ-közgyűlés előtt dugta össze a fejét Trumppal, a 40 perces, egyébként is teljesen feleslegesnek tűnő találkozó után pedig mindketten elégedetten nyilatkoztak: a cél közös, legyen vége már, legyen béke már. Az ukrán elnök újra elmondta az unalomig ismert paneleket („Remélem, hogy véget vetünk ennek a háborúnak, és Trump elnök segíteni fog ebben”), azt azért hozzátette, hogy a konfliktus lezárását még a tél beállta előtt képzelné el, ami – tekintve az orosz rakéta- és dróncsapások ukrán energiahálózatra gyakorolt hatását – nagyon is ésszerű kívánság, függetlenül attól, hogy ezt is hallottuk már az elmúlt években.
Bár Trump nagyokat bólogatott, a lezárás mikéntjéről semmit nem volt hajlandó mondani (valószínűleg nem is tudott volna, a béketárgyalások előkészítése gyakorlatilag összeomlott, a Moszkva és Kijev között ingázó amerikai közvetítők pedig minden esetben üres kézzel utaznak haza Washingtonba), így kínjában mindössze annyit közölt, hogy szerinte Putyin hajlandó lesz találkozni Zelenszkijjel, mivel „szeretné már befejezni a háborút”.
Túl azon, hogy Moszkvának éppen nem áll semmiféle érdekében egy fegyverszünet, a probléma ott van, hogy Zelenszkijnek sem.
Igaz, a két motiváció teljesen különböző: a Kreml a jelek szerint valóban megszerzi, amit akart (a donbászi területeken túl elsősorban Ukrajna NATO-tagsági ötletének végérvényes ellehetetlenítését), az ukrán elnök pedig gyakorlatilag már rezsimmentő akcióként tekint a konfliktusra, a jelenlegi vezetésben látva az egyetlen üdvözítő megoldást akár egy háborús, akár egy háború nélküli Ukrajna jövőjét tekintve.
Az igazság az, hogy Trumpnak már minden találkozó Zelenszkijjel (és minden telefonos csevegés Putyinnal) púp a hátán. Ukrajna nem a legnagyobb problémája, mégis esszenciája az elnök külpolitikai kudarcainak. Annak idején jótékony túlzással azt ígérte, 24 órán belül véget vet a háborúnak, amin mind Putyin, mind Zelenszkij nagyot nevetett – a gond az, hogy
egy évvel és nyolc hónappal hivatalba lépése után ez a nevetés egyre hangosabbá és hisztérikusabbá válik.
Az már kevésbé vidám a Fehér Ház számára, ahogyan az iráni háború kezdi szétzilálni a globális gazdaságot, ahogyan az is, hogy Kínával szemben egyre csak szűkül a mozgástere – köszönhetően egyébként az ukrajnai és közel-keleti konfliktusok áldatlan hatásainak is. Az pedig kifejezetten rosszul esik az elnöknek, hogy meg kell kérnie az egymást aprító feleket, ugyan szüneteltessék kissé egymás energialétesítményeinek a pusztítását, mielőtt a globális piac még nagyobb káoszba süllyed, a port meg rajta verik le az amerikai választópolgárok. Ám sem Zelenszkijt, sem Putyint nem érdekelte az ötlet, ami utóbbi esetében természetes, az előbbinél azonban a legszokatlanabb és Trump számára a legintőbb jel.
Sánta kutyák báránybőrben
A háború jó ideje már a megtorlás megtorlásának megtorlásáról szól. Ukrajna vagy Oroszország mélységi légitámadásokat indít, a másik fél erre kapacitásait megkettőzve igyekszik válaszolni, és már egyik oldalon sem számít, hogy a drónok, rakéták infrastrukturális célpontokat, vagy éppen egy lakónegyedet találnak el. A játszma mind az Ukrajna és Oroszország között zéró összegűvé vált, a különbség csupán az, hogy utóbbiban az orosz akarat (kapacitások, demográfia, hadiipar, gazdaság szempontjából egyaránt) üti az ukránét, vagyis sokkal tovább bírja szusszal, mint Kijev.
Trumpra nézve azonban elgondolkodtató, ahogyan Zelenszkij immár a vállát vonogatja Washington figyelmeztetéseire.
Találkozói Zelenszkijjel egyre inkább hasonlítanak egy fáradt nagyapa és zsivány unokája vasárnapi húsleveses meetingjeire, semmint a domináns világhatalom és a neki sok mindenben alárendelt állam vezetője közti eszmecserére.
A furcsaság Zelenszkij dacában nem is az, hogy mindenáron folytatni akarja a háborút, még mindig azzal indokolva a lassan nemzethalálba váltó konfliktus elhúzását, hogy „Oroszország csak az erőből ért” (copy paste európai fals narratíva). Inkább az, hogy hajlandó kihagyni a számításból a fentebb említett erőviszonyok elképesztő egyenlőtlenségét. Miközben arról beszél, hogy ezen a télen (melyiken nem?) humanitárius katasztrófa sújthatja az orosz rakéták miatt Ukrajnát, az európaiak tapsviharában és Trump egyre mogorvább pillantásai mellett újra és újra ugyanazt kéri, követeli: még több fegyvert és még több pénzt, hogy a konfliktust folytatni, illetve eszkalálni tudja.
A Trump-Zelenszkij találkozók legújabb, de visszatérő problémája, hogy az ukrán elnök amerikai kollégájának is megfogalmazza ugyanezeket a követeléseket, mintha nem értené, hogy az nem (és még századjára sem) fogja neki elküldeni az iráni háborúban leamortizált Patriot és THAAD-készletek maradékát, miközben az utángyártással is óriási problémák vannak.
Azaz érti ő, de a zsivány unoka önjáróvá vált, a háborús, egyre agresszívebb kommunikáció pedig lassan az egyetlen, a világ egy részét még így is meggyőző fegyver, ami Ukrajnának bőségesen rendelkezésére áll.
Zelenszkij immár nem csak kér, de kritizál, fenyeget és meg is szégyeníti donorpartnereit a pénz és a fegyversegélyek miatt, ha éppen úgy tartja kedve. Ez önmagában egyáltalán nem hiba. Az már igen, hogy nem hajlamdó szembenézni vele: a világ összes pénze és támogatása sem lesz elegendő ahhoz, hogy az immár kizárólag lemorzsolódásra épülő háborút megnyerje Oroszország ellen, egyszerűen azért, mert a háború négy és fél éve alatt országa gazdaságilag és demográfiai szempontból egyaránt az összeomlás szélén áll. Hajszálnyira.
Kivéreztetett randevúk
Mi értelme hát az újabb és újabb találkozóknak, telefonoknak Trump részéről? Zelenszkij már a Fehér Ház mosdóinak számát is fejből nyomja, annyit szaladgál arra – majd nem történik semmi. Trump nem adja meg neki, amit akar, ő pedig nem adja meg Trumpnak, amit az akar. (A távolban halkan felnevet egy Putyin.)
Pedig az elnököt sürgeti az idő. Trumpnak a fejére nőtt az iráni háború, amiről már teljesen mindegy, hogy mit mond: az ítéletet és a közvélemény hangját a globális energiapiac képviseli, annak véleménye pedig lesújtó a washingtoni politikáról. Azzal, hogy a húszik beszálltak a játszmába, és a Báb el-Mandeb-szorosnál tovább hergelik az olajkereskedelmet, csapás jött a csapásra. Az Egyesült Államok már most ott tart, hogy képtelen két helyszínen is jelen lenni olyan arzenállal, amely valóban elrettentő erővel bír.
Így történhetett, hogy másfél évvel azután, hogy Trump a szó legszorosabb értelmében kidobatta Zelenszkijt a Fehér Házból, ma már erőtlenül arra kéri az ukrán elnököt, hogy fejezze be az orosz energialétesítmények elleni drónreptetést, és gondoljon egy kicsit a világgazdaság állapotára is. Mindezt úgy, hogy népszerűsége abszolút mélyponton van, vagyis egy diplomáciai siker úgy kellene, mint a falat kenyér: a novemberi félidős választások kegyetlenül közel vannak,
a saját külpolitikai csapdájában vergődő elnök pedig nem a legjobb kabalafigura mostanában a republikánusoknak.
Minden magabiztossága és az egyre magasabb ló ellenére Zelenszkij sincs a legjobb helyzetben. Bukását kizárólag a háború késlelteti (akik rezsimmentésről beszélnek, azt nem a levegőbe teszik), elméletileg 2024. május 21. óta nem is legitim elnöke országának, a háborús helyzetre való tekintettel pedig minden nyugati sürgetés ellenére sem hajlandó új választást kiírni. Lehet ezt persze mindenféle szemszögből nézni, a tény mindenesetre Moszkvának eddig kapóra jött, és nem győzte hangsúlyozni, hogy egy esetleges békekötés dokumentumának jogi alapjai kérdőjeleződnek meg, amennyiben Zelenszkij aláírása szerepel majd rajta.
Így vagy úgy, de a háború vége Ukrajna elnökének törvényszerű bukását fogja magával hozni. Az ukrán társadalom lojalitása és türelme nem fog már hosszú ideig tartani sem Zelenszkijjel, sem a háborút minden rendelkezésre álló eszközzel végtelen konfliktussá alakítani akaró európai tagállamokkal szemben. Egy friss közvélemény-kutatás szerint az ukránok 67 százaléka véli úgy (ez egyben szavazási prognózisnak is tekinthető), hogy az elnököt leváltják a háború vége után. Ez a szám 2023-ban még csak 23 százalék volt. Zelenszkij számára a háború befejezése politikai karrierje végét is jelenti majd – a háború utáni valószínűsíthető káoszt várva a legnagyobb gondja az lesz, hogy egyáltalán az országban maradjon-e.
Utódjára maradnak a legkönyörtelenebb problémák: egy gazdaságilag és demográfiailag is tönkrement, pénzügyi csődben lévő ország fellendítésének feladata. És hogy ez valóban lehetetlen küldetés legyen: talán már Kijevben sem maradtak illúziók azzal kapcsolatban, hogy Ukrajna belátható időn belül az Európai Unió tagjává válhat. Esélyeit éppen azon tagállamok fogják megsemmisíteni,
akik a leghangosabban buzdítják a háború vég nélküli folytatására, de a leginkább idegesek az uniós pénzek befizetése és elosztása miatt.
Mindezt Trump is pontosan tudja. Érthető tehát, hogy egy színházszerű ENSZ-randevún is csupán néhány kényszeredett mosolyra futja tőle, amikor Zelenszkij belekezd a szokásos PR-folyamba a még több pénzről, fegyverről és a háború megnyerésének „igen nagy esélyéről”. A Fehér Ház problémája valójában az lett, hogy immár az ukrán elnök is látja Trump tehetetlenségét, s kihasználva azt, már nem is nagyon foglalkozik azzal, mit vár tőle az Egyesült Államok.
Trump abból indul ki, hogy Zelenszkij politikai halott, akivel a békekötés gyakorlatilag elképzelhetetlen lesz. Zelenszkij pedig abból, hogy Trump válik azzá a félidős választások után, aki a szenátus és a kongresszus elvesztése után vagy hajlik, vagy törik.
Persze az ENSZ székházában pózolni közös fotókon jó. Legalább a sajtó hálás érte, plusz megmarad az utókornak, amely majd értelmezni próbálja, hogyan őrült meg a világ végérvényesen a 2020-as években.
***
