Irán évtizedek óta arra készül, hogy a nyugati pénzügyi és kereskedelmi rendszereket meg tudja kerülni. Oroszország, Kína és Pakisztán segítségével olyan alternatív útvonalakat épített ki, amelyek ugyan drágábbak és lassabbak, de életben tartják a gazdaságát. Éppen csak, de a rezsimnek ennyi is elég.
Donald Trump minden eddiginél erősebb gazdasági nyomásgyakorlással próbálja megtörni a Teheránnal szembeni patthelyzetet. Az augusztusban bejelentett Operation Economic Outcast, közismertebb nevén gazdasági „D-Day” a 2025 februárjában meghirdetett maximális gazdasági nyomásgyakorlás kibővített változata, vagyis Washington lényegében tovább szorítja azt a hurkot, amelyet már korábban is megpróbált Irán nyaka köré fonni.
Irán azonban évtizedek óta gyakorolja a szankciók kijátszását, az alternatív kereskedelmi és pénzforgalmi útvonalak kiépítését, valamint azt, miként lehet egyetlen nagy rendszert több kicsi, párhuzamosan működtetettel helyettesíteni. Ennek ellenére a számok természetesen a szankciók romboló hatását tükrözik. A GIS Reports elemzése szerint Irán teljes külkereskedelmi forgalma 2024-ben még 125 milliárd dollárt tett ki, ami 2025-ben eleve 110 milliárdra esett vissza. A háború első öt hónapjában már csak 32 milliárd dollárnyi kereskedelmet regisztráltak, a 2026-os teljes éves érték az eddigi havi adatok alapján pedig mintegy 76 milliárd dollár lehet. Az olajtermékeken kívüli export több mint 28 százalékkal esett vissza, az import 26 százalékkal.
A szankciós politika tehát működik, Irán gazdasága folyamatosan gyengül. De egyet jelent-e ez a háború gyors befejezésével és Teherán teljes kereskedelmi elszigeteltségével?
A válasz egyértelmű nem.
A Perzsa-öböl és a Hormuzi-szoros kapacitásának csökkenésével Irán egyre inkább északi és keleti irányba tereli a kereskedelmét. A Kaszpi-tenger kikötői ebből a szempontból egyre fontosabbá váltak. A bökkenő azonban ott is a kapacitásokkal van: bár az infrastruktúra működik, a kikötők nem arra a mennyiségre vannak tervezve, amire a Perzsa-öböl nagy csomópontjai: sokkal kisebb hajókat tudnak fogadni, ami megdrágítja a szállítást, ám Irán szerint még ez is jobb, mint a semmi. Nehéz ezzel vitatkozni abban a helyzetben, amikor az egész teheráni kereskedelem az alternatív útvonalakra épül.
Talán még fontosabb az Irán és Pakisztán közötti, nagyjából 900 kilométeres szárazföldi határ, amelyen át régóta működik a hivatalos és a csempészkereskedelem egyaránt.
Pakisztán 2025-ben tizenkét megállapodást írt alá Iránnal, amelyekkel 2028-ra 10 milliárd dolláros kétoldalú kereskedelmi forgalmat céloztak meg. Nem sok, de a napi túléléshez elég: már tavaly márciusban 3,13 milliárd dollár értékű kereskedelmet regisztráltak a két ország között. Ráadásul igyekeznek kihagyni belőle a hagyományos dolláralapú banki elszámolást is. A két ország bartermechanizmust is alkalmaz, pakisztáni oldalról pedig (időszakosan) a szokásos banki követelményeket is enyhítették az Iránba irányuló alapvető termékek esetében.
Amikor Irán lezárta a Hormuzi-szorost, Pakisztán azonnal hat közúti folyosót jelölt ki a karacsi kikötők és a gabdi, illetve taftáni határátkelők között, amelyeken üzemanyag, áram, gáz és alapvető élelmiszerek tudnak áramlani, kimentve a termékeket a beragadt tengeri útvonalakról.
Ez azonban már nem szankciókat kikerülő húzás, inkább egy alternatív infrastruktúra kiépítése.
Pakisztánnak elemi érdeke, hogy tranzit- és energiakorridor országként tudja pozícionálni önmagát a Közel-Kelet és Közép-Ázsia között. A válság és Irán geopolitikai helyzete tálcán kínálja az ezt erősítő lehetőségeket – és nincs az a szankciós nyugati ultimátum, ami miatt nem élne vele.
A legfontosabb szereplők Irán gazdasági tragikomédiájában azonban kétségtelenül Oroszország és Kína. Mindketten segítenek Teheránnak kikerülni a nyugati pénzügyi rendszert: Moszkvával (a két agyonszankcionált ország speciális banki összekapcsolása révén) a kereskedelem mintegy 90 százalékát már olyan mechanizmuson keresztül számolják el, amely kikerüli a SWIFT-rendszert.
A kétoldalú kereskedelem ugyan mindössze körülbelül 5 milliárd dollár (megint csak nevetséges összeg, de a nullánál éppen ötmilliárddal több), a modell legfontosabb eleme azonban éppen az, hogy létezik, vagyis azt bizonyítja, hogy a szankciók mellett igenis létrehozhatók a párhuzamos pénzügyi infrastruktúrák.
A legfontosabb útvonal az India, Oroszország és Irán által még 2000-ben kiépíteni kezdett Nemzetközi Észak–Déli Közlekedési Folyosó, az INSTC. A nagyjából 7200 kilométeres hálózat a Szuezi-csatorna alternatívája lehet. A projekt (a folyosó Szentpétervártól az indiai Mumbai városáig húzódik) mintegy 75 százaléka már elkészült, az útvonal pedig a becslések szerint 30 százalékkal olcsóbb és 40 százalékkal rövidebb lehet a hagyományos útvonalaknál.
Peking pedig a szokásos pragmatizmussal szállt be a történetbe. Irán 2021-ben csatlakozott a kínai Övezet és Út (Belt and Road) kezdeményezéshez, a két ország pedig 25 éven átívelő együttműködési megállapodást kötött. Peking kedvezményes iráni olajhoz és exportja számára fontos piachoz jut (nem mellesleg szintén speciális bartermegállapodásokkal igyekszik kikerülni a nyugati pénzügyi rendszer szankciós büntetéseit), Irán pedig technológiát és kínai beruházásokat vár cserébe.
Erről szól nagyjából az iráni kereskedelmi túlélés stratégiája: több apró rendszert működtetni egyetlen nagy helyett. És pontosan erre készült a szankciók hosszú évtizedei alatt.
Kinek a zsebe bánja jobban?
Irán gazdasága tehát valóban egyre nagyobb nyomás alatt van, de közben olyan alternatív kereskedelmi és pénzügyi útvonalakat épített ki, amelyekkel valamennyire akkor is életben tudja tartani magát, ha a nyugati rendszer minden ajtót bezár előtte.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a blokád és a szankciók ne működnének. Sőt. Robin Brooks amerikai közgazdász, a Goldman Sachs vezető devizastratégája éppen arra hívja fel a figyelmet friss elemzésében, hogy hatásuk most kezdi elérni a csúcspontját. Mint arra jogosan rámutat, az olajexportból származó bevételek jelentik Irán legfontosabb finanszírozási forrását: ha ezek elapadnak, az az importot is magával rántja.
Brooks szerint a riál zuhanása jól mutatja a folyamatot. A blokád bevezetésekor az iráni valuta meredeken gyengült, majd a júniusi átmeneti enyhülés után újra a szakadék felé száguld. Számítása szerint a riál évesített összeomlási üteme már közel 140 százalékos, ami messze meghaladja a valuta korábbi, „normális” értékvesztését.
Irán a szankciók miatt évtizedek óta együtt él egy tartósan magas, évi 30-40 százalékos inflációval, amit már megszokott. A 140 százalékos ütem viszont azt mutatja, hogy a gazdaság egy teljesen új, kaotikus fázisba lépett, ahol a korábbi túlélési mechanizmusok már nem működnek.
Ennyiben teljesen igaza van Brooksnak, a blokád júniusi felfüggesztése alatt azonban Irán mintegy 80 millió hordó olajat tudott exportálni. Az abból származó bevételek még a blokád újbóli bevezetése után is tompították a sokkot. Ez a készlet mostanra nagyrészt elfogyott, vagyis az iráni olajbevételek újabb és jóval erősebb zuhanása következhet, az összeomlás azonban messze nem olyan biztos, ahogyan a sztárközgazdász előrevetíti.
A teheráni vezetés ugyanis nem egy növekvő, modern gazdaságot próbál működtetni, hanem egy olyan rendszert, amelynek elsődleges célja a túlélés.
Ennek legfontosabb tényezője pedig az idő.
Washington szempontjából abszolút logikus a gazdasági prés fenntartása: minél kevesebb olajbevétele, minél drágább importja, minél gyengébb valutája van Iránnak, annál nagyobb nyomás nehezedik a rezsimre. Teheránnak azonban elég egyetlen célt teljesíteni a „végtelen háború” folytatása érdekében: elkerülnie a teljes összeomlást.
Kinek fog ez többe kerülni, tekintve az újabb és újabb energiasokkok világgazdaságra gyakorolt hatását? Irán számára a túléléshez szükséges minimális működés fenntartása egészen más követelmény, mint egy normálisan működő, növekvő gazdaságnak.
A lakosság életszínvonala tovább zuhanhat, az infláció elszabadulhat, az import drágulhat, a kereskedelem zsugorodhat – a rezsim ettől még működőképes marad.
Ebben erősíti földrajzi elhelyezkedése: a Közel-Kelet talán legfontosabb pontján fekszik, közvetlenül ellenőrzi a Hormuzi-szorost, és (amint már bebizonyította) képes arra, hogy a térség energetikai és biztonsági helyzetét megbénítsa. Mindezt az Egyesült Államok minden katonai, gazdasági és pénzügyi szorítása ellenére.
Ha Irán néhány hónap alatt összeomlana, Brooksnak igaza lenne, a gazdasági nyomásgyakorlás pedig fényes igazolást nyerne. Ha azonban még évekig (de akár csak hónapokig) képes alkalmazkodni, annak – a legoptimistább forgatókönyvek szerint is – az Egyesült Államok, az energiapiac és az egész világgazdaság látja kárát, miközben az iráni rezsim még mindig a helyén lesz.
Az alternatív útvonalak nem fogják visszahozni a korábbi iráni kereskedelmi és pénzügyi volument, ahogyan nem teszik hatástalanná az amerikai szankciókat sem. Amit azonban a nyugati közgazdászok és politikusok még mindig félreértenek, az az, hogy Teheránnak tényleg csupán a teljes összeomlást kell elkerülnie.
A következő hónapok egyetlen kérdése így az, hogy ki bírja tovább?
Egy hosszú háborúban az idő nem feltétlenül annak dolgozik, aki nagyobb gazdasági erővel rendelkezik. Ha Irán a saját kerülőútjain képes minimálisan életben tartani magát, miközben továbbra is sakkban tartja a Közel-Keletet és az energiapiaci káosz révén az egész világot zsarolni tudja, akkor a gazdasági nyomásgyakorlás árát végső soron Washington fogja megfizetni. Nem mintha ez a globális gazdaságon már sokat segítene.
Óra indul.
***
