A német kancellár meglehetősen egyszerű, de annál otrombább ajánlatot tett uniós partnereinek: vagy mindenki beszáll Ukrajna finanszírozásába, vagy Berlin nem támogatja a következő közös költségvetést. A módszer szimpla zsarolás, Friedrich Merz szerint azonban maga a közös európai teherviselés. Nekünk tökmindegy, hogyan hívjuk, mindenképpen ráfaragunk: vagy pénzt adunk, vagy nem kapunk pénzt.
Friedrich Merz német kancellár bicskanyitogató ultimátumot adott az uniós tagállamoknak: vagy mindenki részt vállal Ukrajna finanszírozásából, vagy Németország nem támogatja az Európai Unió következő hétéves költségvetését. Nehéz a dolgot nem a legsúlyosabb zsarolásnak nevezni (Robert Fico meg is tette). Merz immár harmadik hete újra és újra a lehető legaljasabb eszközzel fenyegeti a tagállamokat:
vagy fizetnek Ukrajnának, vagy nem kapnak pénzt, de ha kapnak is, biztosan nem annyit, amennyit szeretnének.
Az Európai Unió történetében egyedülálló, hogy a gazdaságilag legerősebb tagállam szimpla zsarolással próbálja meg arra kényszeríteni a többit, hogy egy blokkon kívüli ország költségvetését finanszírozzák a sajátjuk előfeltételeként. Aki nem lép egyszerre…
A követelésnek konkrét címzettjei is vannak. Magyarország, Szlovákia és Csehország a korábban elfogadott, 90 milliárd eurós ukrán hitelkonstrukció alól mentességet kapott, elsősorban az akkori magyar kormány makacs ellenállásának köszönhetően. A három ország (immár Bulgáriával kiegészülve) azonban ezúttal is jelezte, hogy nem kíván újabb közös hitelfelvételbe beleugrani.
Berlinnek ebből lett elege, Merz pedig elkezdett ideges kancellárt játszani.
A német szerint Ukrajna támogatása „egész Európa biztonsági érdeke”, ezért annak költségeit is valamennyi tagállamnak viselnie kell. Valójában az a problémája, hogy Németország nagy háborús buzgalmában a legnagyobb támogatójává vált Kijevnek, ez azonban (tekintve a kormány gazdaságpolitikai mélyrepülését) egyre több kérdést vet fel a német társadalomban, amelynek feje fölül éppen most bontják le a jóléti államot. Nem véletlen, hogy az ellenzéki AfD, amely éppen az orosz energiakereskedelem visszaállításával és az Ukrajnának nyújtott segélyezési rendszer drasztikus csökkentésével kampányol, utcahosszal veri a kormánypártokat a közvélemény-kutatásokban.
A közös teherviselés ötlete tehát nem meglepő Merztől, a módszer azonban, ahogyan végre akarja hajtani, párját ritkítja. Orbánt az ilyesmiért újra és újra keresztre akarták feszíteni Brüsszelben, pedig az ő vétófenyegetései nyomába sem értek a Merz-féle zsarolásnak. Utóbbi ugyanis két egymástól teljesen független ügyet mosott össze, zsarolásra használva egyiket a másik érdekében.
Ha csináltad, fizesd is ki…
Az ultimátum megismétlése nem véletlen. Az Európai Bizottság november 18-án újabb 45 milliárd eurós hitelcsomagot javasolt Ukrajnának, miután az ország 2027-es finanszírozási hiányát már 70 milliárd euróra becsülik.
Az új összeg a korábban elfogadott 90 milliárd eurós segélyen felül érkezne. A tervek szerint 25 milliárd eurót katonai kiadásokra, további 20 milliárdot pedig az ukrán állam működtetésére fordítanának.
Honnan lesz a pénz? Természetesen újabb hitelből.
Ami mögött éppen az uniós költségvetés állna garanciaként. Ráadásul úgy, hogy bár „hitel” néven fut a dolog, valójában a pénzt az EU soha nem fogja viszontlátni. Azt ugyanis Ukrajnának csak akkor kellene visszafizetnie, ha Oroszország háborús jóvátételt fizetne neki – ami ebben a formában soha nem fog megtörténni.
A hitelfelvétel kamatköltségei és a költségvetési garanciákból fakadó kockázatok addig is (örökké) az uniós tagállamok vállát nyomják. Elsősorban a gazdasági (lassan süllyedő) zászlóshajó Németországot. Merz tehát érthetően csapkodja az asztalt, más kérdés, hogy az előbb-utóbb megadja magát, és támasz hiányában egyszerűen összedől.

Ha meggebedsz is beléje…
A következő uniós költségvetésről egyhangú döntést kell hozni, Németország tehát valóban megakadályozhatja a megállapodást, ha nem kapja meg, amit akar. Az ukrán hitel és a 2028–2034-es költségvetés így egyetlen óriási, méltatlan és szánalmas politikai alku részévé vált.
És különösen szorult helyzetbe hozza azokat az országokat, amelyek az ukrán finanszírozásból kimaradnának, miközben az uniós támogatásokból jelentős összegekre számítanak.
Magyarország éllovasa ennek a társaságnak, tekintve az új kormány ígéreteit a brüsszeli pénzekkel és az EU-s kapcsolatok dédelgetésével kapcsolatban.
A következő költségvetési ciklus kohéziós és agrárforrásai életbevágóan fontosak a magyar gazdaság számára – Berlin pedig éppen ezt a kiszolgáltatottságot használja fel a zsarolásra. Merz ugyan egyelőre nem fenyegette meg név szerint Magyarországot, de nem is kell konkrétan mondania semmit ahhoz, hogy mindenki kihallja szavaiból a mögöttest. Ami valóban pénzügyi és etikai mocsárrá változtat mindent: az EU hosszú távú költségvetésének ugyanis semmi köze az ukrajnai háborúhoz.
Aszondja, hogy jaj minekünk…
A magyar kormány meglehetősen visszafogottan reagált eddig az ügyben, és mindössze annyit közölt, hogy nem feltétlenül szerencsés irány, ha az európai költségvetést bármilyen módon „egy másik ügyhöz” kötik. Ezzel egyébként Csehországon és Szlovákián túl többen egyetértenek (Micheál Martin ír miniszterelnök annak ellenére fejezte ki aggályait, hogy közben maximálisan támogatja Ukrajna segélyezését), Merzet azonban láthatóan teljesen hidegen hagyja, hogy a számára az uniós tehervállalás szempontjából pöttömnek tekintett tagállamok miként vélekednek zsarolásáról.
Elvi kérdéssé vált a gyakorlat.
Éppen ezért ne menjünk el szó nélkül az üvöltő kettős mérce mellett sem. Ha valaki tudta az elmúlt években, miként kell a vétó szót kellő nyomatékkal kimondani Ukrajna kapcsán, az Orbán Viktor volt. Hogy a keresztvizet leszedték róla miatta, az enyhe kifejezés. Ahogy Kaja Kallas, az EU külügyi főtárgyalója fogalmazott éppen egy 50 milliárdos ukrán segély kapcsán: „Nem akarom használni a zsarolás szót, de nem tudok ennél jobbat”. (Ehhez képest Magyar Péter most: „Nem fogom föl zsarolásnak, én nem használok ilyen szavakat”.) Most, amikor az EU legnagyobb gazdaságának vezetője kezd zsarolni ugyanazzal a vétóval, de ellentétes cél érdekében, a tagállamok hallgatnak. Pedig szó szerint a zsebükre megy a dolog.
Az ugyanakkor érthető, hogy a brüsszeli mainstreammel szembeszállni finoman szólva sem kívánó magyar kormány számára az ügy fejvakarós dilemmát teremtett. Ha az egyébként is magas költségvetési hiány mellé magára rántja egy újabb közös hitel költségeit is, az katasztrofális hatással lehet a jó előre beharangozott gazdasági fordulat terveire. Ugyanakkor mindennél fontosabb, hogy a következő hétéves uniós költségvetés tortájából a lehető legnagyobb szeletet kanyarítsa ki magának: annak elmaradása olyan hiányhoz vezethet, amibe a Tisza-kormány bele is roppanhat.
Innentől tehát azt figyeljük, hogy a november 26–27-i brüsszeli EU-csúcson, ahol napirenden lesz a kérdés, ki tud kisebb arcvesztés nélkül kihátrálni a bizarr játékból. Friedrich Merz mindenesetre már most világossá tette, milyen feltételekkel hajlandó egyezségre.
Aki pedig eddig azt hitte, hogy a költségvetési zsarolás kizárólag a renitens tagállamok eszköze, annak Berlin most bemutatta, hogy a nagyok is pontosan ismerik a szabályokat. És ha már párhuzamok: Al Capone híres mondata remekül testesíti meg a Brüsszel támogatta német kancellár stratégiáját:
„Egy kedves szóval és egy fegyverrel sokkal többre mész, mint csupán egy kedves szóval.”
***
Kapcsolódó:
