Paradox módon az Orbánt gyűlölő globalistáknak most tapsolniuk kellene: a volt kormányfő elméleti jelölése ugyanis pont arra utal, hogy Trump nem szétverni, inkább megmenteni akarja az ENSZ-t. De messze nem jelenlegi formájában. Kell egy esőcsináló.
Komolyan lehet-e venni a felvetést, hogy Orbán Viktor lehet az Egyesült Nemzetek Szervezetének következő főtitkára? A Wall Street Journal szerint az amerikai kormányzat nagyon is komolyan veszi a jelölést, amelyet az értesülések szerint Oroszország és Kína is támogatna. A Fehér Ház, Moszkva és Peking egyelőre nem erősítette meg (de nem is cáfolta) a hírt, Orbán pedig nem kommentálta az értesülést. A dühös támadás azonnal beindult: hogyan kerülhet szóba egyáltalán közös jelöltként egy olyan politikus, aki már több szövetségi rendszerben is megosztó szereplővé vált? A kérdés a lehető legrosszabb módon lett feltéve, a válasznak ugyanis semmi köze Orbán személyének megítéléséhez.
Az esőcsináló
A WSJ is tévúton jár, amikor úgy fogalmaz, hogy Orbán a MAGA-mozgalom ideológiai szempontjából álomjelölt lenne, miután a migrációval, a nemzeti szuverenitással és a liberális intézményrendszerrel kapcsolatos álláspontja jól illeszkedik Trump világképéhez. Washington számára ugyanis – írja a lap – az ENSZ vezetése olyan diplomáciai pozíció, amelyből befolyásolható a nemzetközi napirend. Ebben igaza van, de ezt meglepetésként tálalni nagyjából olyan, mint azon csámcsogni, hogy Trump az ENSZ-szel kapcsolatban mindig is az amerikai érdekek érvényesítését hangsúlyozta, bírálva a szervezet működését. (Mit csináljon? Burundi érdekeit igyekezzen érvényesíteni?)
A helyzet megítélését ezen a ponton bonyolítja meg, hogy a jelek szerint Kína és Oroszország is rábólintott az amerikai javaslatra. Moszkva számára előnyös lehet egy olyan vezető, akivel kapcsolatban nem kell attól tartania, hogy automatikusan a nyugati szövetségi rendszer álláspontját képviseli. Kína szintén érdekelt abban, hogy a legfontosabb nemzetközi intézményekben ne kizárólag Washington (és európai „szövetségesei”) határozzák meg a politikai irányt. Egy közös jelölt támogatása ebből a szempontból lehetne olyan különleges kompromisszum is, amelynek hátterében mindhárom fél más-más, egyébként egymás céljainak ellentmondó megfontolása áll.
Ez esetben máris árnyaltabbá válik a Trump-ellenes értelmezés, helyette kiderül, hogy Orbán másfél évtizedes külpolitikai vetése (benne a konnektivitás-elmélettel és a blokkosodás elleni harccal) nagyon is beérett.
Ha az új főtitkárnak úgy kell közvetítenie az egymással versengő hatalmak között, hogy közben megőrizze a világszervezet hitelességét és önállóságát, oda valóban kevés egy Guterres-kaliberű, az intézményi válság szerves részét képező politikus. Érthetőbben fogalmazva: az ENSZ mára olyan kirakatbolttá vált, ami a legsürgősebb reformra szorul annak érdekében, hogy egyáltalán túlélje a következő éveket. Pokoli nehéz feladat ez egy olyan időszakban, amikor az egymással marakodó nagyhatalmak maguk is egyre gyakrabban kérdőjelezik meg a nemzetközi intézmények működését. Ha tehát éppen ezek a nagyhatalmak kiáltanak Orbán után, az a részükről is egyfajta megoldási szándékot jelent, nem pedig a szervezet végleges ellehetetlenítését. Paradox módon az Orbánt gyűlölő globalistáknak és szupranacionalistáknak most tapsolniuk kellene: a volt kormányfő elméleti jelölése ugyanis pont arra utal, hogy Trump nem szétverni, inkább megmenteni akarja az ENSZ-t. Annak azonban egyetlen módja van: olyan emberre bízni a vezetését, aki pragmatikus politikával, konszenzust teremtve, és az eddigiekhez képest teljesen új megközelítésből állítja meg a multilaterális intézményrendszer erózióját, hogy új alapokra helyezve ismét működőképessé tegye azt.
A válság
Donald Trump már első elnöki ciklusában, éppen egy ENSZ Közgyűlésében tartott beszédében arról beszélt, hogy az eredményorientáltság helyett a szervezet idővonala lényegében egy bürokratizálódási folyamat története, amely egyre inkább ellehetetleníti az ENSZ eredeti funkcióit és hatékonyságát. Az alapvető probléma az, hogy a szervezetet gyakran „világkormányként” kezelik: olyan univerzális intézményként, amelynek a feladata a nemzetközi konfliktusok kezelése, a normák kikényszerítése és a globális közjavak biztosítása. A jelenlegi, a multilaterális intézményrendszert sorvasztó világpolitikai káoszban ez már alapból nem állja meg a helyét, ám kiindulópontként is sántít: noha az ENSZ bizonyos formális jegyeiben valóban hasonlít egy kormányzati rendszerre, a működésében egyre inkább egy túlburjánzó és önfenntartó bürokráciává vált.
A kirakat kirakata természetesen a Biztonsági Tanács, amely kétségtelenül az ENSZ egyik legfontosabb, egyben leginkább bénult szerve. A vétójog intézménye – amely egykor a nagyhatalmi egyensúly megőrzését szolgálta – mára a cselekvésképtelenség alapvető oka lett. A BT működése/működésképtelensége tükrözi az egész intézményi problémát: a bürokratikus apparátus ehhez a bénultsághoz alkalmazkodott, és a konfliktuskezelés helyett egyre inkább adminisztratív folyamatokra és gyakorlati eredményt nem hozó nyilatkozatgyártásra rendezkedett be.
Egyszerű lenne a multilateralizmus kivégzését az Egyesült Államok nyakába varrni. Tény, hogy Donald Trump első és eddigi második ciklusa katalizátorként szolgált, a szelektív multilateralizmus („csak addig helyeseljük a szabályokat, ameddig bennünket nem korlátoznak valamiben”) világszerte ismert jelenség: mind Kína, mind Oroszország, de még az Európai Unió is bőszen alkalmazta az elvi helyett a taktikai együttműködési formákat. Más szóval: a multilaterális rendszer a nagy országok részéről a befolyásolásra épült, nem pedig a valós együttműködésre. Az ENSZ kiszolgálóvá vált, a rendszer pedig önmaga paródiájába fordult, így pusztán a legitimitás látszata, valamint önmaga anyagi és eszmei fenntartása miatt vegetál még mindig. Közös felelősség, valós célok és politikai akarat hiányában az egész rendszert újra kellene definiálni. A pozíció öröklésének kulcsfontosságú kérdése lesz, hogy maga a főtitkári szerep alkalmas lehet-e még az eredeti funkciójának ellátására, vagy részévé válik-e egy pusztán önmaga fennmaradásáért működő gépezetnek.
A kecske és a káposzta
A főtitkári tisztséget egyszerre szokás túl- és alábecsülni. Az ENSZ vezetője nem világkormányzó: nem kényszerítheti közös politikára a tagállamokat, és nem írhatja felül a nemzeti érdekeket. Ugyanakkor diplomáciai mozgástere, közvetítői szerepe és napirendformáló képessége révén valóban jelentős befolyással rendelkezik.
A kinevezéshez azonban nem elegendő Washington, Moszkva és Peking egyetértése: a Biztonsági Tanács ajánlása és a Közgyűlés kinevezése egyaránt szükséges. A tizenöt tagú tanácsban legalább kilenc támogató szavazat kell (a WSJ szerint akár tízzel is számolnak Orbán esetében), miközben az öt állandó tag – az Egyesült Államok, Oroszország, Kína, Franciaország és Nagy-Britannia – bármelyikének ellenszavazata megakadályozhatja a kinevezést. De törvényszerű-e, hogy London vagy Párizs vétózzon, ahogyan azt az orbángyűlölő blokk elvárná? Nem. Politikai fenntartásaik önmagukban még nem jelentik, hogy egy vétót is vállalnának. Ha a másik három állandó tag támogatná Orbánt, a blokkolás diplomáciai konfliktust teremtene, ami újabb púpot jelentene az azokkal eleve gazdasági és politikai perpatvarban álló két európai ország amúgy is meggörbült hátára.
Ha mégis ragaszkodnának az ideológiai indíttatású ellenkezéshez, az arcvesztés nélküli megoldás egyébként pofonegyszerű lenne: tartózkodnának, az ENSZ-szabályzat értelmében pedig Orbánt így választanák meg főtitkárnak.
A főtitkár szerepéről szóló vita valójában arról szól, milyen vezetésre van szüksége egy válságban lévő szervezetnek. A hagyományos diplomata a tagállamok közötti kompromisszumokat keresi, és igyekszik fenntartani az intézmény működőképességét. Egy politikailag keményebb főtitkár viszont aktívabban alakíthatja a nemzetközi napirendet, kezdeményezőbben léphet fel a konfliktusok ügyében, és a bürokratikus tehetetlenséggel is felveheti a harcot. Orbánt mindenki egyértelműen az utóbbi kategóriába sorolja.
A bírálók érthető módon vethetik fel Orbán Ukrajnával kapcsolatos álláspontját, valamint az Európai Bizottsággal és több uniós vezetővel zajlott konfliktusait. A főtitkári jelölt szakmai alkalmasságát azonban nem lehet pusztán abból levezetni, hogy korábban milyen politikai irányzattal került szembe. António Guterres sem nemzetközi tisztviselőként kezdte a pályáját: Portugália miniszterelnöke volt, majd a 2002-es parlamenti választáson pártja vereséget szenvedett, ezután lépett ki a nagyvilágba. Guterres és Orbán pályája természetesen nem azonos, de az az érv, hogy valaki pusztán a személyét ellenzők számára „helytelen” politikai múltja miatt alkalmatlan volna, szimpla ostobaság.
Az ENSZ Alapokmányának 100. cikke ugyanakkor világosan kimondja: a főtitkár nem fogadhat el utasításokat egyetlen kormánytól sem. Ha Orbán valóban amerikai–orosz–kínai támogatással kerülne a posztra, a kinevezése után már nem e három főváros érdekeit kellene képviselnie.
Tisztségének éppen ez lenne a lényege.
Amennyiben Washington, Moszkva és Peking valóban ugyanazt a jelöltet látná szívesen az ENSZ élén, az legalábbis azt jelezné, hogy a nagyhatalmak bizonyos kérdésekben képesek lehetnek közös nevezőre jutni, így valójában nem az ENSZ felszámolásában (Trump ellen ez a visszatérő vád), hanem működésének politikai újrarendezésében érdekeltek. Egy olyan főtitkár kiválasztása, aki bármelyik féllel képes eredményesen tárgyalni, ennek a legfontosabb eszköze lehet.
Édesmindegy, mennyire szokatlan Orbán Viktor neve a jelöltek között, vagy mennyire kedvelik politikai ellenfelei. A lényegi kérdés az, hogy a mély intézményi válságban lévő ENSZ-nek a megszokott és már semmitmondó diplomáciai rutin fenntartására vagy a globális hatalmi viszonyok újrarendezését koordinálni képes vezetőre van-e nagyobb szüksége. Washington, Peking és Moszkva a hírek szerint már tudja a választ.
Az eredeti cikk a Szamizdaton jelent meg október 27-én.
***
Kapcsolódó: