Amikor lehetett volna, senki nem akart az orosz elnökkel beszélni. Most, hogy muszáj lenne, még azt sem tudják, ki lehetne az. Nem mintha Trumpot és Putyint egy fikarcnyit is érdekelné, brüsszeli részről ül-e egyáltalán valaki a tárgyalóasztal mellett egy kissámlin.
Az Európai Unióban még csak az idén jutottak el odáig, hogy felfogják, valakinek muszáj lesz odaférnie az asztalhoz, ahol az orosz, az amerikai (és a jelek szerint távmunkában a kínai) elnök ül az egyik, Zelenszkij a másik oldalon, hogy aláírjanak/írassanak egy dokumentumot a konfliktus lezárásával és az azt követő időszakkal kapcsolatban.
Az események jócskán túlléptek az európai „küldjünk nem létező fegyvereket és sok pénzt Ukrajnának” harciasságába belekövesedett, a háborút immár látványosan eszkalálni kívánó, de az Egyesült Államok támogatása nélkül maradt hangembereken. Az amerikai–orosz dízelalku a szankciós korszak végét jelzi, az iráni háború globális energiapiacra gyakorolt hatása pedig egyértelművé tette Trump számára, hogy saját gazdasága (és választói) isszák meg a levét, ha nem vet véget legalább az egyik olyan konfliktusnak, amelyben egyébként könyékig turkál. A félidős választások rohamos közeledtével ez még sürgetőbbé vált, az elnök így az „America First” jegyében ismét üzleti alapokra helyezte külpolitikáját, és mindenáron kikalapál egy békekötést legalább nyomokban tartalmazó dokumentumot a felekből, hogy az amerikai gazdaság levegőhöz jusson, Oroszország pedig újra berobbantsa az energiakereskedelmét.
Zelenszkij már felfogta. A harcias nyilatkozatok ellenére úgy tűnik, az európaiak is megértették, így felerősödött az idén elkezdődött folyamat, amely során igyekeznek kijelölni azt az egy embert, aki legalább egy málnaszörpöt kap annál az asztalnál, ahol a nagyok söröznek. Nevezzük különmegbízottnak, aki a remények szerint akár külön, közvetlen tárgyalási csatornát is fenntarthatna Putyinnal.
Néhány évet csúsztak ezzel a dologgal, ráadásul éppen ők voltak azok, akik átkokat szórtak a Kremllel szóba álló politikusokra. Trumpék köszönték szépen, és csont nélkül vetették bele magukat a politikai realizmus hizlalta diplomáciába.
A tárgyaló személye körüli vita és találgatás ugyanakkor annak beismerése is, hogy az EU diplomáciai leválása Moszkváról nem hozott áttörést. Az elmúlt években Brüsszel lényegében kizárólag Washington politikájához igazodott, miközben saját tárgyalási lehetőségeit fokozatosan felszámolta. Ennek az eredménye, hogy ma Európa egyedül viseli a háború gazdasági költségeit, ám annak lezárási kísérleteire alig van közvetlen ráhatása. Ami az egyik háborús felet illeti, Zelenszkij szerint Ukrajna számára is létfontosságú, hogy Európa közvetlenül részt vegyen a tárgyalási mechanizmusban. Kijev ugyanis attól tart, hogy egy amerikai–orosz alku egyáltalán nem veszi figyelembe az ukrán biztonsági szempontokat.
És milyen igaza van.
A fő kérdés így most az, ki lesz az a szerencsés (szerencsétlen), aki ott érdekeskedik majd Putyin és Trump körül, védve az immár egyértelműen vesztes fél szerepében jelen lévő Ukrajnát. A következő pedig az, mennyire veszi komolyan Trump és Putyin a személyét annál az asztalnál, ahová kibicelni ül le egy, a nagyok között évek óta játszott kártyacsata mellé.
Az oroszgyűlölet itt már hátrányt jelent
Ki lesz hát a kiválasztott? Azt Európának is látnia kell, hogy a protokoll szerinti személyek szóba sem jöhetnek. Ursula von der Leyent az oroszok az asztalhoz sem engednék, de még egy kanapéig sem, ahol egykor Erdoğan török elnök kijelölte a helyét egy tárgyaláson – ha mégis, csak azért tennék, hogy vagy levegőnek nézzék, vagy porrá alázzák. Mindkettőben nagy rutinjuk van.
Kaja Kallas, az EU külügyi főképviselője papíron kézenfekvő lenne, a hölgy azonban az elmúlt években (jelenlegi pozíciójába Észtország miniszterelnökeként bukott) olyan vehemens oroszgyűlöletet tanúsított, hogy az már Brüsszelben is sok volt. Személye olyannyira nemkívánatos az orosz végeken, hogy 2024-ben még elfogatóparancsot is kiadtak ellene, így hiába is akarna Moszkvával beszélni (nem akar), szóba sem állnának vele.
Felmerült még néhány név, amelyek nem is annyira meglepők.
Az egyik Mario Draghi, a technokrata válságkezelés szimbóluma,
aki az euróválság idején az Európai Központi nk élén gyakorlatilag politikai egyetértés nélkül stabilizálta az eurózónát. Az ő esetleges kinevezése így nem csupán diplomáciai, hanem gazdaságstratégiai üzenet is lenne, miszerint az EU stabilizációt és kiszámíthatóbb geopolitikai környezetet keres.
A másik, Angela Merkel hosszú éveken keresztül az egyetlen európai vezető volt, akit Putyin partnerként kezelt. A Kremlben ismerték Merkel politikai működésének előnyeit és korlátait, valamint kompromisszumra hajlamos stílusát. A Mutti esetében a helyzet mégis ironikus: tárgyalási szuperképességei ellenére a neve azért cseng rosszul, mert ő volt az egyik kulcsszereplője és kivitelezője annak az európai ötletnek, amely az orosz energiahordozókra épülő kölcsönös függés révén próbálta stabilizálni az európai–orosz kapcsolatokat. Az Északi Áramlat-vezetékek és a német ipar orosz gázfüggősége utólag sokak szemében megbocsáthatatlan bűnné vált.
Végül ott van a finn elnök, Alexander Stubb. Egyike azon józanabb európai politikusoknak, akik egyrészt nem szűkítik retorikájukat Putyin gyalázására, másrészt nyíltan visszautasítják azokat a nyugat-európai (például német) előrejelzéseket, amelyek szerint Oroszország a NATO megtámadására készül. Ráadásul jelenleg
ő áll az európaiak közül a legjobb viszonyban Trump elnökkel, ami már önmagában is bravúros teljesítmény.
Személye talán elfogadható lenne a Kreml számára is, bár az oroszok igen berágtak rá, amikor helyeselte az Ukrajnának átadott fegyverek bevetését mélyen oroszországi területek ellen. Jelzésértékű lehet, hogy a napokban részt vett a Zelenszkij–Witkoff találkozón Norvégiában, ahol az amerikai fél újabb kísérletet tett egy béketárgyalás tető alá hozására.
Süket vonalak
A négy és fél éve tartó diplomáciai csend Oroszország malmára hajtja a most lezúduló vizet. Míg az amerikai és orosz gazdasági közeledés közvetlen előzménye egy immár Trump által kierőszakolt, Moszkva igényeit nagyrészt kielégítő békekötésnek (Zelenszkij pontosan azt fogja tenni, amit az amerikaiak „tanácsolnak”, a békedokumentum mellett saját politikai halálos ítéletét is aláírva), az EU még abban sem tud megegyezni, hogy saját részről kit jelöljön az egyébként teljesen felesleges tárgyalói posztra.
„Kit kell felhívnom, ha Európával akarok beszélni?” – kérdezte Henry Kissinger valamikor a hetvenes évek elején az európai külpolitikai egység hiányára utalva. Ennek parafrázisa mind moszkvai, mind washingtoni részről jelenleg így hangzik: „kinek ne vegyem fel véletlenül sem a telefont, ha Európából keres?”
A tehetetlenséget mutatja, hogy maguk az európaiak sem tudják a választ. Egyik kérdésre sem.
***
Kapcsolódó: