A 21. század legfontosabb gazdasági és technológiai versenye zajlik az Egyesült Államok és Kína között, de Washington valamiért pont Kanadát kóstolgatja egy egyre keményebb kereskedelmi háborúban. A tárgyalások összeomlottak, a vámok kölcsönösen emelkednek, Ottawa életbe léptette a megtorló intézkedéseket, a miniszterelnök megint az EU-hoz akar csatlakozni, az amerikai főnök pedig piaci kitiltásokkal fenyegetőzik. Mi a fenét csinál Trump és mit Carney? Éppen az ellenkezőjét teszik annak, amit a két ország érdeke megkövetelne.
Kezd elfajulni az Egyesült Államok és Kanada kereskedelmi konfliktusa – és ami azt illeti, a megoldási próbálkozások sem a legpengébbek. Szeptember 8-án Ottawa életbe léptette azokat a megtorló vámokat, amelyekkel Washington legutóbbi intézkedéseire válaszolt. Kanada 15, 25 és 50 százalékos vámokat vetett ki 20 milliárd dollár értékű amerikai importra, többek között acélra, alumíniumra, tejtermékekre, háztartási gépekre, mezőgazdasági berendezésekre, papír- és cellulózipari árukra, műanyagokra és elektronikai termékekre.
A lépés közvetlen válasz Donald Trump augusztus 22-én életbe léptetett, 50 százalékos vámjára, amely ugyanekkora értékű kanadai árut érint. Trump azonban már nemcsak vámokról beszél, hanem piaci kitiltásokról is. Közölte, hogy a megtorlást megtorló lépésként a kanadai Bombardier nem értékesíthetne repülőgépeket az Egyesült Államokban, ha azokat nem amerikai földön gyártják. Ez elég brutális fenyegetés: a vállalatnak 3500 alkalmazottja van az Egyesült Államokban, amerikai beszállítóktól évente több mint 2,5 milliárd dollár értékben vásárol, repülőgépei pedig amerikai hajtóműveket is használnak.
És ennél a pontnál jutunk el a kérdéshez, amelyet már muszáj feltenni az ámokfutást figyelve.
Mi a fenét csinál Trump?
Ha az Egyesült Államok számára a legnagyobb ipari és geopolitikai kihívást Kína jelenti, akkor miért Kanadával vív egyre keményebb kereskedelmi háborút? Michael Lind publicista a helyzetet találóan az amerikai gazdaságpolitika irracionális vonásaival jellemzi:
Washington folyamatosan nekirongyol a baráti és szövetséges országoknak, miközben az, akinek elméletileg neki kellene mennie, tovább növeli gazdasági, ipari és kereskedelmi súlyát.
A kanadai konfliktus kereskedelmi szempontból (a politikai más tészta) tényleg teljesen értelmetlen. Az Egyesült Államok és Kanada gazdasága évtizedek alatt gyakorlatilag egymásba épült. Az autóipartól az energián át a nyersanyagokig olyan ellátási láncok alakultak ki, amelyeknél sok esetben nem is lehet egyetlen ország termékeként beszélni arról, amit valójában egy kvázi közös észak-amerikai ipari rendszer állít elő.
És miközben Washington Kanadával olyan termékek miatt csatázik, amelyek egyáltalán nem veszélyeztetik az amerikai ipar hatalmát, Peking olyan ágazatokban növeli részesedését, ahol Amerika valóban versenyben áll vele.
2023-ra Kína részesedése a világ feldolgozóipari termeléséből 28 százalékra nőtt a 2004-es 9 százalékról. Azaz az ázsiai óriás ipari termelése nagyobb, mint az Egyesült Államok, Japán és Németország együttes kibocsátása. És itt már régen nem a „kici, ocó” kategóriáról van szó. A második kínai sokk mögött Pekingnek az a gazdaságpolitikája áll, amelynek révén az ország meghatározó szereplővé vált az elektronikai exportban, az autógyártásban, a hajóépítésben és a dróngyártásban, miközben a kritikus ásványok és ritkaföldfémek feldolgozásában gyakorlatilag egyeduralkodó a világban. Olyan ipari rendszere van, amely egyre több stratégiai ágazatban képes meghatározni a globális kínálatot – de még a keresletet is.
Nehezen értelmezhető tehát, hogy Trump éppen Kanadával bíbelődik, faipari áruk, tejtermékek vagy éppen az alkohol miatt. Washingtonnak ebben a helyzetben nem háborúznia kellene a szomszédjaival és szövetségeseivel, hanem még nagyobb együttműködést kellene kiépítenie velük. Kanada ebből a szempontból a legkézenfekvőbb partner lenne. Az ország ráadásul hatalmas energia-, nyersanyag- és kritikusásvány-készletekkel rendelkezik: egy Kína elleni hosszú távú gazdasági versenyben pontosan ilyen országra lenne szüksége Washingtonnak.
De nem, a washingtoni ember éppen egyik legjobb partnerét kiáltotta ki ellenségnek.
Trump úgy viselkedik, mintha Kanada lenne a fő probléma. Azt már megszokhattuk, hogy a vámokat egyszerre iparpolitikai fegyverként, tárgyalási eszközként vagy éppen nemzetbiztonsági intézkedésként használja. Alkalmazásukhoz azonban minden esetben tudni kellene, hogy ki ellen, miért és milyen cél érdekében alkalmazzák. Trump Kanadával kapcsolatos kereskedelmi politikájában viszont egyre nehezebb logikát találni.
Tény ugyanakkor, hogy a szomszédjának sem kell őrült ötletekért sorban állnia. Nézzük meg, mit csinál közben Mark Carney.
A nagy szökés
A kanadai miniszterelnök érthetően szeretné csökkenteni országa függőségét az Egyesült Államoknak. Túl azon, hogy mindezt türelmetlenül teszi, olyan megoldásokat keres, amelyek finoman szólva is furcsának tűnnek.
Carney szeptemberben ismét Európa felé fordult, hogy egy „egyedi szövetség” kialakítását szorgalmazza az Európai Unióval. Ötlete szerint Kanada valamiféle „társult tagként” kapcsolódna az EU-hoz.
Ilyen forma azonban jelenleg nem létezik.
A furcsaságnak elég bizarr előzményei vannak. Tavaly márciusban, Donald Trump Kanada elleni fenyegetései és az „51. állam” ötlete után valóságos EU-s csatlakozási láz tört ki az országban. A vita hamarosan politikai szintre, az Európai Parlamentbe is eljutott. Az Európai Bizottsághoz intézett kérdésekre Ursula von der Leyen csapata meglehetősen tömören válaszolt:
Kanada ugyan az EU egyik legközelebbi partnere, de az alapszerződés uniós bővítésről szóló 49. cikkelye szerint nem minősül a szó földrajzi értelmében európai államnak, így ez az ötlet a kukában landolt.
Odaát megrántották a vállukat, Carney kijelentette, hogy esze ágában sincs rendes tagságot kérni, ugyanakkor szorosabb és szélesebb kapcsolatokat akar kiépíteni Európával. Vagyis az elmúlt másfél évben Kanada útja nagyjából így nézett ki: előbb felbukkant az EU-tagság ötlete, aztán Carney azt mondta, hogy mégsem kell, később európai politikusok újra elővették azt, akkor az EB mutogatott a 49-esre, most pedig a kanadai kormány már egy olyan különleges társult státuszról gondolkodik, amely jelenleg nem is létezik.
Ez azért nem éppen a világ legletisztultabb külpolitikai és gazdasági terve.
Carney ötletelésének persze van racionális alapja. Kanada jogosan akarja diverzifikálni a külkereskedelmét, az Európai Unió pedig az egyik legfontosabb partner lehet ebben. Csakhogy ebből nem következik, hogy Európa képes lenne pótolni Amerikát.
A gazdasági földrajzot nem lehet egy tollvonással átírni. Az Egyesült Államok Kanada közvetlen szomszédja, a két ország gazdasága mélyen egymásba fonódott, az amerikai piac pedig exportjának szerves része. Ezt Európa nem tudja egyik napról a másikra kiváltani. Ráadásul az Európai Unió legrosszabb gazdasági időszakát éli: súlyos termelékenységi, demográfiai, szabályozási és beruházási problémákkal küzd. Csatlakozásával egy versenyképességét vesztő tömbhöz, elfogadva annak brutális szabályait, Kanada maga is valószínűleg csak még nagyobb gödörbe kerülne.
A több lábon állás jó ötlet, csak nem jelentheti azt, hogy a jobb lábunkat a ballal cserélgetjük.
Carney úgy akarja csökkenteni Kanada amerikai függését, hogy közben egy olyan európai kapcsolatot próbál alternatívává emelni, amely földrajzilag, gazdaságilag és intézményileg sem tudja kiváltani az Egyesült Államokat.
A sárkány kacaja
A logikus megoldáson még gondolkodni sem kellene. Washingtonnak Kanadát kellene erősítenie, Ottawának pedig az Egyesült Államokat kellene megtartania fő partnerként, miközben Európával és Ázsiával is szélesíti kapcsolatait. Ez lenne az ideális háromszög: erős észak-amerikai ipari térség, szorosabb európai együttműködés, valamint összehangolt stratégia Kína gazdasági és technológiai térnyerésével szemben.
Ehhez képest az egyik túlreagál, és a saját szövetségi rendszerét bünteti, a másik pedig ész nélkül menekül, és azt hiszi, hogy a földrajzot külpolitikai nyilatkozatokkal felül lehet írni. Mindketten túl sokat foglalkoznak azzal, hogyan lehet a másik félre nyomást gyakorolni, és túl keveset azzal, hogy milyen lehetőségeik vannak közösen a következő években. Trumpnak az Egyesült Államok, Kanada, Mexikó és a többi megbízható szövetséges ipari kapacitásait kellene egyre szorosabban összekapcsolnia, Carneynek pedig meg kellene értenie, hogy Kanada akkor tud valódi stratégiai autonómiát teremteni, ha nem lecseréli az amerikai kapcsolatait európaiakra, hanem melléjük építi az európai, ázsiai és más partnerségeket.
Kína ugyanis nem várja meg, amíg Washington és Ottawa eldönti, hogy ki sértődött meg jobban.
Ha az észak-amerikai durciháború lenne a 21. század nagy geopolitikai játszmájának nyugati haditerve, akkor Pekingnek tulajdonképpen nincs is más dolga, mint hátradőlni, és megvárni, amíg a többiek elvégzik helyette a piszkos munkát.
***
