Putyin megtámadja Európát? A nyugati média és sok európai politikus nem győzi bizonygatni, hogy Moszkva már a kést feni, és csak a megfelelő pillanatra vár. A valóság ennél jóval prózaibb: Oroszországnak sem ideje, sem pénze, sem kapacitása nincs ilyesmire. A kedvéről nem is beszélve.
Pánikhullám tört ki a világban, amikor néhány napja John Ratcliffe, a CIA igazgatója magát katonai hátizsáknak álcázva egy teherszállítógéppel beköszönt Moszkvába, hogy ott valamit megbeszéljen valakivel, átadjon néhány üzenetet, vagy éppen megfenyegesse a nemtudjukkit.
A sajtó és az elemzők hada vad találgatásokba kezdett, mi lehetett a cél, hivatalos megerősítés híján aztán jöttek a konteók. A Wall Street Journal „belső forrásokra” hivatkozva kürtölte világgá, hogy Vlagyimir Putyin, aki igen frusztrált a nagy győzelem folyamatos elnapolása miatt, kínjában egy Európát célzó csapással fogja „próbára tenni” a NATO-t. A lap szerint Ratcliffe azért szaladt a levegőben Moszkváig, hogy erről a nehezen értelmezhető gondolatról lebeszélje az oroszokat. A hírért a leghálásabbak azok az európai politikusok voltak, akik egyre nehezebben tudják elmagyarázni otthon, hogy a fegyverekbe öntött pénz, valamint az ukrán állam és háború lélegeztetőgépen tartása busásan megtérül: lám, a CIA is retteg, mert az orosz medve már Európát nézve vicsorog.
Trump, szokásához híven elrontotta a partit, amikor „rutinszerű” diplomáciai útnak titulálta Ratcliffe kiruccanását (mint mondta, a két hírszerző főnök jó kapcsolatot ápol egymással), majd határozott nemmel felelt arra a felvetésre, hogy annak célja a Moszkvának szánt, NATO-védelmet érintő figyelmeztetés lett volna. Sőt: beszélt Putyinnal már erről, és garantálja, hogy Oroszország „nem fogja megtámadni a NATO területét”.
Bár Trump háborúkkal és azok eseményeivel kapcsolatos prognózisai manapság már a közröhej kategóriájába tartoznának, ha nem lennének annyira tragikusak, ez esetben a Fehér Ház lakója nem nyúlt mellé.
Tény, hogy az Európa és Oroszország közötti eszkaláció kockázata valós, de az alapvetően nem Moszkván múlik. A feszültség a nyugati országok Ukrajna iránti elkötelezettségével nő, ugyanakkor az is érthető, ha az erre adott orosz válaszok a maguk szürkezónás technikáival (állítólagos szabotázsok, feltételezett és valós drónbehatolások stb.) idegesítik a NATO keleti lelátóján elhelyezkedő B-közepet. Ezek alapján vádolják azzal Moszkvát, hogy szisztematikusan keresi a NATO gyenge pontjait, és gőzerővel készül egy Európa elleni támadásra.
Míg előbbi még igaz is lehet, utóbbi Moszkva motivációinak teljes (tudatos vagy sem) félreértelmezése.
Nem védve Oroszország agresszióját és értelmetlen, mindenkit megnyomorító háborúját: az ő oldalukról is jogos az idegesség. Európa nem kívülálló, hanem aktív résztvevője a konfliktusnak – pénz, paripa, fegyver, immár minden onnan áramlik Ukrajnába, azzal a céllal, hogy a végtelen háború valóban végtelen legyen. Ilyen kontextusban Moszkva a szürkezónás akciókkal nem kezdeményez vagy provokál, hanem válaszol – saját szemszögéből ráadásul önvédelemből.
Az európai országok új szankciós rendeletként elkezdik lefoglalni az orosz teherhajókat? Putyin kalózkodásnak és rablásnak minősíti a dolgot, de nem a nyílt agresszió ígéretével válaszol, hanem bejelenti, hogy viszonzásul európai hajókat fog lefoglalni „bárhol a világon”, két szeme pedig máris azok útvonalain van.Nagy-Britannia azzal dicsekszik, hogy Ukrajna az ő drónjaival hajt végre mélységi csapásokat, és hogy megosztja rakétatechnológiáját Kijevvel? Moszkva ismét nem casus bellit emleget, helyette annyit közölt: innentől Moszkva teljesen jogosan támadhat brit katonai célpontokat Ukrajnán belül és kívül – utóbbit maguk az ukránok is szabotázsakciókként és kibertámadásokként, nem pedig szó szerinti támadásként értelmezik.
Miután tehát nem és nem hajlandó megtámadni direktben egyetlen NATO tagállamot sem, (még akkor sem, ha néhány európai vezető szinte megváltásként tekintene arra, ha a proxy végre valódiba csapna át), Moszkva beszállt ebbe az elég abszurd chicken game-be, amiben mindkét, egymás felé száguldó fél garantáltan elkapja a kormányt az összeütközés előtt. Egyetlen tragikus kimenetel lehetséges: ha úgy térnek ki egymás elől, hogy akkor csattannak egymásnak, amikor épp vége a játéknak.
Senkinek nem kell egy világháború
Orosz oldalon nem véletlenül beszélnek folyamatosan válaszlépésekről, kiprovokált reakciókról. Európával szemben nem a szokásosan cinikus háborús retorikáról van szó: Moszkva kivételesen valóban megmagyarázza, mit miért tesz, folyamatosan arra hivatkozva, hogy a másik kezdte.
Ha szigorúan a tényeket és adatokat nézzük, a kihívás, amit Oroszország Európa számára jelent háborús értelemben, jelen körülmények között nem is létezik.
Ez az Oroszország már nem az az Oroszország, amitől a NATO évtizedeken keresztül rettegett. Egyszerűen nem áll készen (és nagyon sokáig nem is fog) az ukrajnai mellényúlás után egy annál tízszer nagyobb konfliktusra. Ezért tér ki minduntalan előle.
Erőforrásait ugyanis szinte teljes egészében Ukrajna köti le. A nyugati hírszerzések és tisztviselők szerint Oroszország havonta átlagosan 6000-rel több katonát veszít (halottak és súlyos sérültek), mint amennyit toborozni képes. Utóbbinál napi ezer lett volna a cél, ettől azonban egyre inkább elmaradnak. Feltéve, hogy egy európai nagy háború esetén általános mozgósítást vezetnének be kötelező katonai szolgálattal, ekkora tömegű munkaerőhiányt az ukrajnai veszteségekkel párhuzamosan már a háborús gazdaság sem bírna el.
Apropó gazdaság: a dolgok a kezdeti (2023/24) lendület és növekedés ellenére kezdenek elromlani. Akkor mindkét évben 4 százalék feletti GDP-ugrást hajtott végre Oroszország (ez volt az, amivel egyáltalán nem számolt a Nyugat, saját szankciós politikájának árnyékában), ez azonban valójában nem a sokat emlegetett exportdiverzifikációnak volt köszönhető, inkább annak, hogy
a fő megrendelő és piac, valamint a gazdaság motorja maga az állam lett.
Tavaly a védelmi kiadások elérték a GDP mintegy 6,3 százalékát, körülbelül 13,5 ezermilliárd rubelt (az állami kiadások közel 33 százaléka), ami azt is jelenti, hogy a hadiipari megrendelések magukkal rántották felfelé az egész nehézipari szektort – egyébként a civil feldolgozóipar és a magas hozzáadott értékű szegmensek kárára.
A banki hitelezés 2023-ban 22,9 százalékkal bővült, szemben a 2022-es 12-vel. Emellett részleges tőkerepatriálás is történt: a korábban külföldön parkoltatott orosz források jelentős része hazakerült a szankciós nyomás miatt. Ez táplálta a fogyasztási boomot 2023–2024-ben, illetve ennek hatásai gyűrűztek tovább 2025-re is. A GDP-növekedés tehát jelentős részben keresleti oldalról, állami és hitelvezérelt módon jött létre.
Ennek már vége.
A tavalyi GDP-adatok nem bővülést, inkább stagnálást mutattak. Az évesített növekedés az első negyedévi 1,4-ről a harmadik negyedévre 0,6 százalékra esett. Az idei növekedést 0,5 százalék körülire várják, maga Putyin 1 százalékról beszélt, vagyis ide esik vissza az első évek 4 százalékos háborús fellendülése. A konfliktus 2022 óta mintegy 2,5 ezermilliárd dollárjába került Moszkvának – egy Európa elleni háború esetén ezt az összeget kellene beszorozni x-szel, amire egész egyszerűen nem most, de az elkövetkezendő évtizedekben sem lenne a Kremlnek fedezete. Ennek tükrében biztosan kijelenthető, hogy
Oroszország még pár évig lazán tudja folytatni Ukrajna elleni háborúját, de képtelen lenne ugyanezt megtenni az egész (vagy fél) NATO ellen.
Ráadásul, ha mégis megtenné, ugrana minden eddig elért eredmény Ukrajnában. Moszkva háborúja Kijev ellen úgy érne véget, hogy eszkalálódik – függetlenül az Egyesült Államok szerepvállalásától vagy tüntető távolmaradásától a konfliktusban.
Valakik nagyon szeretnék ezt a háborút
Oroszország nem akar (lehetőségek hiányában nem is akarhat) háborút Európával. A lehető legrosszabbkor jött az iráni konfliktus ahhoz, hogy Trump egyébként is csapongó külpolitikai figyelme elcsalinkázzon Ukrajnáról, a béketárgyalásokat előkészítő tárgyalások előkészítő tárgyalásai pedig nevetséges módon tűnjenek el a süllyesztőben. Ettől függetlenül üdvös lenne egy európai-moszkvai párbeszéd elindítása, amihez első lépésként azt a Putyin-suttogót kellene megtalálni, aki képes lenne egyáltalán a zsigeri gyűlöletpolitikán átlépve úgy érvényesíteni az európai érdekeket a Kremlben, hogy például szóba áll annak urával.
Nem ártana, legalább annak tisztázása végett, hogy az orosz fél mit gondoljon arról, amit az európai gondol, de nem úgy gondolja, ahogyan Moszkva véli gondolni. Jobb lenne leülni egy asztalhoz, és majd csak utána minősíteni egzisztenciális fenyegetésnek Oroszországot, minden létező jelentésben kihozni azt, hogy 2-3 éven belül megtámadja Európát, erre mutogatva pedig erőltetett fegyverkezésbe, kényszersorozásokba és végső soron (hiszen ez a lényeg)
egy félig már hadigazdaságra emlékeztető ipari és exportmodellbe menekülni, miközben a háborúpárti EU-s államok társadalmai a pokolba kívánják az egész politikai garnitúrát.
A Putyin-suttogó ötlete azonban egyelőre zsákutcába jutott: az uniós vezetők, jó szokásukhoz híven, még abban sem tudnak megegyezni, hogy miben kellene megegyezniük, így csak a szájukat húzogatják az ötletre, hogy bárki is szóba álljon Moszkvával. Ne feledjük, Trump és Putyin közben már rutinszerűen hívogatják egymást reggeli/vacsora után, a CIA főnök moszkvai látogatása pedig még akkor is diplomáciai gesztus volt, ha nem tudjuk, mi hangzott el ott valójában.
A néhány józanul gondolkodót agyonhallgatják. Alexander Stubb finn elnök a NATO hírszerzési adataira hivatkozva azt állítja, hogy az orosz hadsereg jelenlegi súlyos emberhiánya és kimerültsége miatt irracionális és valószínűtlen egy második front megnyitása a NATO vagy Európa ellen. „Lehet bűvölni a kristálygömböket, de én egyszerűen sem bizonyítékot, sem tényeket nem látok, ami ezt alátámasztaná” – mondta. Hab a tortán, hogy a NATO vezetésében is pontosan így ítélik meg a helyzetet, mindez azonban cseppet sem érdekli a háborúra vágyó európai vezéreket, például Donald Tusk lengyel kormányfőt vagy Friedrich Merz német kancellárt, akik mindent jobban látnak, egyszerűen azért, mert pontosan tudják, mit kell láttatniuk.
Pragmatizmus sehol.
Ideológiai és immár elsősorban gazdasági érdekek vezérelte proxyháború zajlik a szomszédban, vállalva akár egy világégés kockázatát is, miközben sem Európa, sem Oroszország nem engedheti meg magának egy eszkaláció kialakulását.
Hogy ne is történjen meg, legalább a kommunikáció alapjait le kellene fektetni, mielőtt a helyzet valóban eljut a visszafordíthatatlanig, ez esetben az európai rettegtetés érdekeinek megfelelően. Ha megtörténne, az uniós gazdaság (élén éppen az egyébként is agonizáló némettel) kártyavárként omlana össze egy háborúban, és hosszú évekre, évtizedekre maga alá temetne mindent. Miközben a minden konfliktusból látványosan kimaradó Kína és Trump „America First” bűvöletében élő Egyesült Államok műkönnyeket morzsolva pacsiznak egyet, kihasználva a remek alkalmat, hogy valóban újrarajzolják a geopolitikai térképeket az újonnan kialakuló érdekszféráiknak megfelelően. Ahol a háborút nem akaró Oroszországnak még mindig, Európának azonban már csak nyomaiban lesz mozgástere.
***
