Réges-régen, egy Európai Unió nevű galaxisban a lázadók elhatározták, hogy saját űrflottát építenek. Aztán megjelent a washingtoni sötét oldal: Emmanuel Macron párizsi űrcsúcstalálkozójáról négy amerikai vállalat lépett vissza Trump nagyúr parancsára. Nincs közösködés. Európa saját űripari kapacitást és globális szabályozást akar, a Halálcsillagon viszont nem lelkesednek az ötletért. Egyre nagyobb a zavar a transzatlanti Erőben.
Emmanuel Macron szeptember 9–10-re űrkutatási csúcstalálkozót szervez Párizsban, amelynek burkolt, de legfontosabb célja az európai űripar szuverenitásának és az onnan kiinduló szabályozórendszer erősítése. Tudják ezt néhány galaxissal arrébb is: miután Washington nyomást gyakorolt rájuk, a világtalálkozók világtalálkozójáról utolsó pillanatban visszalépett négy amerikai vállalat, köztük a SpaceX és a Blue Origin.
A francia fél diplomatikusan kezelte az újabb konfliktust, jelezve, hogy továbbra is együtt kíván működni a Birodalommal amerikai partnereivel. A háttérben azonban már izzítják a fegyvereket, a részvételi lemondás ugyanis csak egy újabb kis lépés az űrháborúba vezető úton,
amely az amerikai technológiai fölény és az európai szabályozási szándékok miatt robban ki a két oldal között.
A szuverenitásmániás Macron éppen élére áll a lázadóknak, akik azt akarják elérni, hogy hogy Európa kevésbé függjön technológiailag az Egyesült Államoktól. Párizs és Brüsszel saját indítási képességeket, műholdas infrastruktúrát és kommunikációs rendszereket akar látni, párhuzamosan az európai űripar számára kiharcolt nagyobb kereskedelmi, technológia és szabályozási mozgástérrel.
De mit szólnak ehhez a sithek?
Tedd vagy ne tedd, de ne szabályozd!
Trump dühének elsődleges oka, hogy az Európai Unió már megint a szabályozással akarja helyettesíteni a versenyképességet. Az új piac maga a világűr, ahol az Egyesült Államok már a következő technológiai forradalmat építi, és ahol a magáncégek (a SpaceX-től a Blue Originig) start up-sebességgel alakítják a szabályokat.
Brüsszel közben ismét a bürokratikus oldalról közelít. Új űrszabályozási „törvénye” valójában ugyanazt a logikát követi, mint amit a Big Tech ellen is bevetett: mivel nem tud versenyezni a technológiai innovációban, inkább jogi hatásköröket kreál magának, így próbálva befolyásolni a galaktikus játékszabályokat. Ez azt jelenti, hogy az Európai Uniót is érintő, világűrrel kapcsolatos szolgáltatásokra, műhold-üzemeltetésre és adatáramlásra terjesztené ki jogi fennhatóságát – akár az amerikai szereplők rovására is.
Nem azért akarja szabályozni az űrpiacot, mert ott erős, hanem épp azért, mert gyenge, vagyis ismét törvényexporttal igyekszik pozícióhoz jutni.
Washington álláspontja szerint azonban ez veszélyes precedenst teremthet: a túlzott jogi beavatkozás akadályozza az innovációt, és széttöredezett piacot eredményez. Más szavakkal: Trump hallani sem akar az EU-s űrtörvényről.
A félelem dühöt szül…
Miről van szó pontosan? Az EU ambiciózus jogalkotási keretrendszere szabályozná a műholdas szolgáltatásokat, az űrtörmelék kezelését, az űrrel kapcsolatos szolgáltatások speciális kiber- és fogyasztóvédelmi előírásait, illetve az űr fenntarthatósági céljait (életciklus-alapú környezeti hatásértékelés, tartós űrműveletek, törmelékeltávolítás stb.) – még akkor is, ha ezek a szabályok nem csak az uniós szereplőkre vonatkoznak. Sőt: leginkább nem azokra vonatkoznak, inkább azokra a külföldi vállalatokra, amelyek az EU-n belül nyújtanak szolgáltatást. Az egész folyamatot az éppen átnevezés alatt álló EU Űrprogram Ügynökség (EUSPA) kezelné, és hogy mindig karnyújtásnyira legyen egy börtönbolygó a büntethetőség tárgya, a nem uniós cégek EU-beli tevékenysége esetén kötelezővé tennék egy blokkon belüli képviselő delegálását is.
A tervezet szerint a szabályozás céldátumként 2028, legkésőbb 2030. január 1-jén lépne életbe, kérdés, hogy
addig mekkora háború robban ki miatta, illetve Trump milyen kényszerítő eszközöket fog bevetni Brüsszel ellen.
Washington szerint ugyanis az EUSPA diszkriminatív az amerikai szolgáltatókkal szemben, különösen azon szabályok esetében, amelyek a legalább ezer műholddal működő vállalatokat célozzák – és olyan, egyébként az amerikaiak szerint nemcsak szakmaiatlan, de kivitelezhetetlen műszaki előírásokat tartalmaznak, mint például a műholdak fényerejének csökkentése. A törvénytervezet szerint ráadásul az EU-s „ellenőrök” vizsgálhatnák a nem uniós űrvállalatok létesítményeit az EU-n kívül is, ami már az üzleti titokkal és szuverenitással kapcsolatos aggályokat is felvet.
A probléma, amit az amerikai vállalatok megfogalmaznak, pontosan ugyanaz, amit a Big Tech agyonszabályozása és büntetései kapcsán is közöltek már: a törvény ugyan nem vámjellegű, hatásaiban mégis az. Brutális kiadásokat jelent az amerikai cégek számára, ami újabb komoly feszültséget okozhat az EU–USA kereskedelmi kapcsolatokban, emellett az amerikai jogszabályok révén válaszcsapást válthat ki. Az Egyesült Államok ragaszkodik ahhoz a felfogáshoz, hogy
az űr a szabadság és az innováció terepe, nem pedig a bürokrácia játszótere.
Washington hivatalos válaszai messze túlmutatnak majd a szokásos felháborodáson, és jól tükrözik azt az amerikai hitet, hogy egyetlen más hatalom, ország (még egy szövetséges sem) diktálhat abban, hogy az USA hogyan fejlessze és üzemeltesse a technológiai eszközeit, vagy miként használja ki (akár katonai célból is) a világűrt.
A mintázat ismerős: ahol Európa nem rendelkezik valódi technológiai vagy ipari súllyal, ott normatív dominanciát próbál kiépíteni. Ilyen volt a GDPR, a DMA, a DSA – és ilyen most az űrtörvény. A szabályozási ambíció mögött azonban ismét nincs valódi ipari háttér, nincs megfelelő kapacitás, a műhold-konstellációs projektek késnek (a paradigmaváltásként 2027-re teljesen működőnek ígért, egyébként amerikai szemmel igen kevés, mindössze 290 műholdból álló IRIS² rendszer határidejét például 2030-ra tolták el), és – örök problémaként – nincs meg a magánszektorbeli innovációs motor sem, ami az Egyesült Államokat a csúcsra repítette.
Az EU Space Act tehát lényegében azért íródott, hogy Brüsszel szabványokat adhasson a következő űrkorszakhoz, és ott akarjon kontrollt gyakorolni, ahol valójában igen kevés rá a jogosultsága.
Az amerikai válasz ezzel szemben végtelenül egyszerű: ha nem tudsz versenyezni, ne akard gátolni azt, aki tud.
Az Erő szürke oldala
Az USA tiltakozása és dühe az EU-s törvénnyel kapcsolatban valójában mind gazdasági, mind biztonsági szempontból érthető. Washington nem pusztán tudományos vagy kereskedelmi térként tekint az űrre, hanem olyan stratégiai területként, amely elválaszthatatlan az amerikai globális elsőbbségtől. Védelmi doktrínái – a Nemzetbiztonsági Űrstratégiától az Űrpolitikai Irányelvig – a világűrt vitatott, versenyképes és kritikus területként kezelik. A U.S. Space Force alapító dokumentuma is deklarálja, hogy az űr az amerikai nemzeti érdek része, az űrhaderő feladata pedig a védelem, és amennyiben szükséges, műveletek koordinálása „in, from, and to space”. Ebből következik, hogy minden külső szervezet, ország vagy intézmény, amely bármilyen módon megpróbálja szabályozni az amerikai űrstratégiát és annak kivitelezését, a védelmi szuverenitásba való közvetlen beavatkozónak számít.
A katonai alkalmazásban az USA űripari vezető szerepét egy egyedülálló magánszektorbeli ökoszisztéma támasztja alá, a SpaceX-től kezdve a Blue Originen át a Northrop Grummanig és a Lockheed Martinig.
Ilyesmi nincs az európai bolygón.
Ezeket a vállalatokat az Egyesült Államokban szokásos, az európai trendektől azonban idegen módon a hazai politikai és szabályozási környezet segíti, amely jutalmazza a kockázatvállalást és a rendkívül gyors innovációt. Washington szemszögéből nézve tehát az EU azon kísérlete, hogy további környezetvédelmi és biztonsági korlátozásoknak vesse alá az amerikai szereplőket, egyszerűen a haladás fékezése lenne, különösen egy olyan kritikus pillanatban, amikor Kínával és Oroszországgal folyik a verseny az űrfölényért. Az EU törekedhet ugyan az „egyenlő versenyfeltételek” megteremtésére, de az Egyesült Államok ezt csupán átlátszó protekcionizmusnak tekinti:
a lázadók célja valójában nem az innováció támogatása, hanem a későn ébredő európai űripar fellendítése a globális riválisok lassításával.
A Világgazdasági Fórum (WEF) előrejelzése az űrgazdasági szegmens értékét 2035-re akár 1,8 ezermilliárd dollárra is becsüli. Ha csak önmagában ezt a számot nézzük, érthető, hogy az Egyesült Államok miért ideges. Washington bizonyos mértékű európai szabályozást tolerálhat ugyan, ha az kereskedelmi vagy fogyasztóvédelmi kérdés, de ha azt a technológiai vezető szerepét ért támadásként fogja fel, akkor nincs alku. Ahogy az EU digitális szolgáltatási törvényét és az adatvédelmi pajzsot is akadályozó tényezőnek találta, ugyanúgy az űrtechnológiai engedélyezés területén is hajlamos lesz figyelmen kívül hagyni vagy megkerülni a brüsszeli előírásokat.
A párizsi csúcsról való kifarolás háttértörténete valójában arról szól, hogy ki határozza meg a 21. század kulcsfontosságú határterületének, a világűrnek a szabályait.
Az EU úgy véli, hogy a szabályok hatalmi rendet teremtenek, Amerika viszont régi és jól működő beidegződéssel úgy, hogy a hatalom teremti meg a szabályokat.
Washington azért harcol immár több párhuzamos technológiai fronton a brüsszeli, gyakorlati hátteret nélkülöző normatív eljárásokkal, mert globális hatalomi státuszát éppen erre, a hatalom adta szabadságra alapozza. Az EU ambíciói az unalomig ismételt agyonszabályozással figyelemre méltóak ugyan, de a blokk egyszerűen nem rendelkezik kellő befolyással, hogy egy olyan szuperhatalomra, mint az Egyesült Államok – amely a világ űrkapacitásának nagy részét ellenőrzi, kritikus műhold-rendszereket üzemeltet, és a legnagyobb űrköltségvetéssel rendelkezik – érdemben nyomást gyakoroljon.
Akkor sem, ha Macron űrkutatási konferenciákon hirdeti, hogy „a világűr közös, és nem engedhetjük, hogy törvénytelen övezetté váljon”.
A transzatlanti űrpolitika már most a versenyképességet lassító szabályozás és az innováció, valamint a globális hatalmi szerepek összeütközésének terepévé vált. A következő években a konfliktus fő terepe változatlanul a jogi szabályozás és a piaci verseny ütközéspontja lesz, miközben az Egyesült Államok, Kína (és a feltörekvő államok) pragmatikus módon alakítják ki saját űrpolitikai és kereskedelmi stratégiáikat.
Az EU-s szabályozói ambíciók valós hatása valójában a nemzetközi együttműködés és multilaterális rendszerek keretein belül lenne mérhető, vagyis éppen azon a területen, amely minden jel szerint a leggyorsabban gyengül jelentőségében és erejét tekintve. Ez pedig további befolyásvesztést eredményez Európa számára a globális űrpiacon.
Washington ugyanis egyáltalán nem ezeket a droidokat keresi.
***
