Az amerikai elnök vadnyugati stílusban pókerezik. Bárkit odaenged a kártyaasztalhoz, de míg egyeseknek elmondja az új játékszabályokat, másokat osztás helyett szó nélkül lelő. Az új partiban Kína az előbbi, Venezuela az utóbbi kategóriába tartozik.
Az Egyesült Államok olyan üzletet kalapál össze Venezuelában, amely az iráni háború fényében nyer igazi értelmet. Washington többségi ellenőrzést szerezhet több mint 65 milliárd hordó venezuelai olajtartalék felett, ráadásul úgy, hogy az amerikai adófizetőknek elvileg egyetlen dollárjába sem kerülne. A konstrukció a világ második legnagyobb magántulajdonú olajvállalatát hozná létre a szaúdi Aramco után, és évtizedekre biztosíthatná az amerikai olajellátás egy részét.
Bár Venezuelának a száz évre szóló koncessziós szerződés első huszonöt esztendejében 210 milliárd dollárnyi bevétele származhat majd az aláírásból, a dolgot nyugodtan nevezhetjük diplomatikus einstandnak. Sőt: a diplomatikus szót el is hagyhatjuk, miután Trump akarata érvényesül egy olyan, egyébként is általa hatalomban tartott kormánnyal szemben, amely gyakorlatilg azt teszi, amit mondanak neki.
A gyakorlatban magáncégek bevonásával létrejön egy vegyesvállalat, amiben az amerikai állam 35 százalékos részesedést szerez, a kitermelt olaj 20 százalékát önköltségi áron megvásárolhatja, miközben a maradék 80 százalékra is elővásárlási joga van.
A konstrukció eredményei azonnal újabb gazdasági fegyvert adnak majd Trump kezébe. A kitermelt olaj egy része az amerikai piacon köt ki, más részéből pedig a stratégiai olajtartalékot töltik fel. Sőt: a hadsereg olajigényének zömét is innen fogják fedezni. Mindezt egy olyan időszakban vezényelte le az amerikai elnök (hogy belekiabálhassa a világba), amikor szemöldökét a növekvő benzinárak és az infláció gonosz szele borzolja össze a novemberi félidős választások előtt. A világ többi része közben egyre rémültebben készülődik egy komolyabb energiaválságra, a fazonigazítás reménye nélkül.
A megállapodás egy az egyben Trump nyugati féltekére vonatkozó stratégiájának látványos folytatása. Az elnök büszkén emlegeti Donroe-doktrína néven, amely szerint az Egyesült Államok a nyugati féltekét tekinti érdekszférájának, ahol dominanciáját minden lehetséges eszközzel érvényesíteni fogja.
Jelenleg csak a stratégiát látjuk, annak részleteit nem. Pedig azokban az ördög: megszerezni a venezuelai olajmezőket egy dolog, az ország romokban heverő olajiparát felfuttatni pedig egy másik. Venezuela hiába ül a világ egyik legnagyobb tartalékán, ha a korrupció, a nyugati cégek kivonulása és infrastruktúrájának lerohadása miatt a megnövelt olaj- és üzemanyagexportja is mindössze napi 1,16 millió hordó egy hónap alatt – ez kevesebb mint fele az egy évtizeddel korábbi szintnek. Olaj tehát van, a kérdés inkább az, hogy ki lesz hajlandó több tízmilliárd dollárt fektetni a kitermelés helyreállításába egy olyan országban, ahol a politikai rendszer, a jogi környezet és maga az amerikai álláspont is egyik napról a másikra változhat.
Trump nézőpontjából ez részletkérdés: megteremti a befektetői környezetet, mert meg akarja teremteni. Ami számára sokkal lényegesebb, az, hogy megalkotta a hibrid kereskedelem egyik legszebb verzióját: a vásárlás egy másik országból immár összefonódik az ellenőrzéssel és a kizárólagos elővásárlási joggal, vagyis kvázi birtoklással. Ezt csinálja utána valaki Európából.
Veszélyben az olajpiaci árak
Az amerikai olajstratégia venezuelai tündöklése azonban nem áll meg itt. A jelenlegi rezsim behódolása Trumpnak energiakereskedelmi téren mindenképpen szembemegy majd az OPEC alapelveivel és működési struktúrájával. A konfliktus borítékolhatóvá válik, amikor az ország olajkitermelési kvótáját és az eladott hordók számát az olajkartell helyett a Fehér Ház fura ura határozza majd meg, ráadásul úgy, hogy a Közel-Keletről induló energiaválságban nyakig benne van.
Kompromisszumok helyett Washington nyilvánvalóan a radikálisabb megoldást választaná majd, így még az is lehetséges, hogy Venezuela nemes egyszerűséggel ki fog lépni abból a szervezetből, amely immár hat évtizede főszereplője a világ olajellátásánakés az energiaáraknak, és amelynek nem mellesleg alapítója volt.Rövid távon ettől (a fentebb említett okok miatt) nem változna meg gyökeresen a világ olajkeringése – Venezuela pillanatnyilag annyira nem tényező, hogy még az OPEC kapacitáscsökkentő kötelezettségeiből is kimaradt, lévén alig lenne honnan visszafognia a termelést. Ha azonban Trump befektetési tervei összejönnek (össze fognak), és az ország kitermelése meglódul, annak már súlyos következményei lehetnek a globális olajpiacon.
Nem beszélve az erodáló hatásról. Venezuela néhány hónapon belül már a második OPEC-tag lehet, amely gyorsan elköszön az eddigi asztaltársaságtól. Az Egyesült Arab Emírségek április végén jelentette be kilépését, miután évek óta hőzöngött a kitermelési korlátozások miatt. Irak sincs virágos kedvében: már hónapokkal ezelőtt jelezte, hogy szintén fontolóra veszi a távozást, amennyiben nem kap nagyobb kitermelési kvótát a tagországok kapacitásainak felülvizsgálata után. Azóta finomított durcás szavain, de a lehetőség még mindig nyitva áll előtte.
Ha Caracas is kilép, az OPEC mélyütést kapna. Az Egyesült Arab Emírségek és Venezuela együtt több mint napi 5 millió hordónyi termelési kapacitást tüntetne el a kartellből (az EAE napi 4 millió körül jár). Amennyiben az amerikai olajvállalatok segítségével sikerül újraépíteni a venezuelai ipart, akkor igazi OPEC-rémálom veszi kezdetét:
a világ egyik legnagyobb olajtartalékával rendelkező ország a szervezeten kívül, amerikai beruházásokkal és amerikai érdekeknek megfelelően növeli majd termelését, úgy, hogy a kartellt egyszerűen kitessékeli a képből.
Az OPEC így már sokkal nehezebben tudná betölteni azt a szerepet, amelyre létrehozták: a kínálat összehangolásával stabilizálni az olajpiacot. Venezuela esetleges távozása miatt tehát még nem fontolgatja a nagy, piros gomb megnyomását, de a monopolhelyzeti veszélyeztetés forgatókönyveit valószínűleg már ki is kapták a fiókból a Perzsa-öbölben, elsősorban Szaúd-Arábiában. Ha az Egyesült Államok egyre nagyobb részt szerez a kínálati piacon (Kína pedig a keresleti oldalon válik megkerülhetetlen szereplővé), a hagyományos olajhatalmak egyre nehezebben tudják egyedül meghatározni a szabályokat.
Végállomás: Kína
Ahol pedig a venezuelai üzlet és az iraki háború okozta sokk összeér, az nem más, mint Kína. Washington számára ugyanis a venezuelai olaj feletti ellenőrzés nem pusztán a nyugati dominancia mennydörgő demonstrációjáról szól, de még csak nem is kizárólag a világ egyik legnagyobb olajraktárának a megszerzéséről: mindezzel párhuzamosan egy olyan energiastratégiát épít ki, amellyel közvetlenül és sorozatosan tudja gyomrozni Pekinget.
Kína az elmúlt években kiemelt figyelmet fordított az energiabiztonságára. (Vicces, de stratégiai készlethalmozását a piaci elemzők is úgy vették észre, hogy először nem értették: ha egyszer túlkapacitás van, miért tűnik el a felesleg a piacról az árak változása nélkül?) Peking a gigantikus méreteket öltött spájzolása miatt fordult az olyan országok felé, mint Venezuela és Irán. Ezekből az államokból kedvezményes áron juthatott olajhoz, nem mellesleg hülyét csinálva a nyugati szankciós rendszerből.
Trump pedig éppen ezt a két forrást igyekszik elzárni a rivális elől. Míg az iráni szankciók miatt az import csökken (a kínai finomítók augusztusban már csak napi 534 ezer hordó iráni olajat importáltak a júliusi 823 ezer helyett), Venezuela az amerikai stratégia részeként csúszhat ki Peking markából. Ha a kettőt összedobjuk,egyértelmű, hogy Trump a most kialakuló energiafölényt geopolitikai fegyverré alakítja.
Minél nagyobb ellenőrzést szerez az Egyesült Államok a nyugati félteke olaj- és gázkészletei fölött, annál több lehetősége marad riválisai energiaellátásának befolyásolására.
Kína vígasztalhatja magát azzal, hogy sebaj, a venezuelai olaj a kínai import kevesebb mint három százalékát adja. Ez tény, ellátási összeomlást éppen nem fog okozni a kiesés, bár a hiányzó mennyiséget (nehézolajról van szó, amihez speciális finomítói infrastruktúra épült ki Kínában) kénytelen lesz Kanadától beszerezni, amely 8-9 dollárral drágább hordónként a venezuelainál. Ráadásul Peking az elmúlt másfél évtizedben 50–60 milliárd dollárnyi hitelt biztosított Caracasnak, amelynek jelentős részét infrastruktúrára és az olajiparra fordították. A fennálló tartozás (aminek fizetése éppen az olajbevételekből történt) becslések szerint 10–20 milliárd dollár körül lehet, az utalgatás azonban az amerikai kontroll miatt megszakad.
Innentől Kínának az átkozódás mellett elméletileg drukkolnia kellene Trumpnak, hogy beruházásai valóban futtassák fel a venezuelai olajexportot, abból pedig Pekingben is újra csilingeljen az adósságkassza. Csakhogy Hszi Csin-ping ennél sokkal nagyobb ligában játszik: nem a pénz a lényeg, nem is a kieső 3 százaléknyi venezuelai export. A legfájóbb pont az, hogy
a venezuelai olaj fölötti ellenőrzést éppen az a hatalom kaparintotta meg, amellyel Kína egyre brutálisabb gazdasági és geopolitikai versenyt folytat.
Igazság szerint lehet, hogy Kína ezt egy kicsit benézte. Amikor a washingtoni figyelem hivatalosan (és a gyakorlatban is) Ázsiáról és az indo-csendes-óceáni térségről az amerikai kontinens és a nyugati félteke felé fordult, azt a legtöbb kínai szakértő, politikus és elemző az Egyesült Államok visszavonulásaként és bezárkózásaként ünnepelte. Trump figyelmeztető kuncogása nem hallatszódott el olyan messze:
nagyon úgy néz ki, hogy Washington visszavonulás helyett egyszerűen egy másik utat választott, hogy tovább támadja Kínát.
Nem borulva le Trump pókertudása előtt, el kell ismerni, hogy ilyen stratégiai játszmába kezdeni ekkora tétekkel, ennyire kiszámítva húsz leosztással előre a lapokat és a lehetséges blöfföket is, csak a nagyok képesek. Miközben az egész világ azt hitte, hogy Venezuela a cél, kiderült, hogy csupán egyetlen lépés a célhoz vezető úton.
***
