Washington szerint Brüsszel hiába emleget zöldátállást és klímavédelmet az importárukra kivetett karbonadó kapcsán. Ha valami úgy néz ki, mint egy vám, úgy viselkedik, mint egy vám, és úgy rántja ki a pénzt a vállalatok zsebéből, mint egy vám: akkor az vám.
Washington a nemzetbiztonsággal, Brüsszel a klímavédelemmel indokolja saját piacvédelmét. A két kifejezésből egyik sem őszinte, de Trump legalább nyíltan vállalja a protekcionista célokat. Az Európai Unió ellenben évek óta kritizálja, oktatja a Fehér Házat, és bőszen tiltakozik vámpolitikájával szemben. Az Európai Bizottság szerint az amerikai vámok piactorzító hatásúak, növelik a költségeket, gyengítik a „szabályalapú, globalista világgazdaságot”, és végső soron mindenki rosszabbul jár velük. Trump ilyenkor általában vállat von, majd megcsapkod még pár országot vagy éppen az EU-t extravámokkal, hogy frusztrációját levezesse.
Ami azonban a brüsszeli érvelés fekete-fehérjét illeti, akad egy kis probléma. Erre hívta fel a figyelmet Andrew Puzder a Financial Timesban, írásában nem is annyira finoman jelezve, hogy az Európai Bizottságnak nem kell a szomszédba szaladnia a hipokrita magatartásért, a brüsszeli buborék pedig lehet, hogy működik az EU-ban, de kívülről nézve egyre lejjebb ereszt, így a blöffök is egyre nyilvánvalóbban villannak ki alóla.
Az Egyesült Államok EU-nagykövete éppen azt veti Brüsszel szemére, hogy miközben az amerikai vámokat protekcionizmusnak nevezi, maga is hasonló eszközöket használ, csak cuki csomagolásban, masnival átkötve – és más névvel.
Szénné égve
Puzder a Carbon Border Adjustment Mechanism (CBAM), brüsszeli magyarul a szén-dioxid-kibocsátási határkiigazítási mechanizmus példáján vezeti le, miért használ kettős mércét az EU. Mint írja, az is vám, csak nem ezen a néven fut. A megállapítással nehéz vitatkozni. A CBAM lényege valóban nem abban rejlik, hogy egy meghatározott százalékos importvámot vet ki egy termékre. A trükk az, hogy az importált áru előállítása során keletkezett szén-dioxid-kibocsátást próbálja beárazni, és ehhez igazítja az importőr fizetési kötelezettségét.
A bizottság – érvelése szerint – ezzel azt akarja elérni, hogy a behozott termékekre hasonló karbonköltség jusson, mint amivel az európai termelőknek kell számolniuk.
Ezzel is nehéz vitatkozni. Ha nem így lenne, a tagállamok joggal kiálthatnának piactorzító hatást, míg a külföldiek lazán alacsonyabb áron adhatnák el termékeiket a blokk piacán. Ráadásul az EB így látszólag jogosan mondhatja, hogy a karbonvám semmilyen értelemben sem hasonlít a klasszikus, meghatározott kereskedelmi százalékos vámokra.
Csakhogy.
Míg jogi és szabályozási értelemben ez igaz, a kereskedők szempontjából már lényegtelen a címkézés, nekik egyedül az számít, hogy mennyibe kerül a termék, amikor belép az európai piacra. Ha egy acéltermék előállítása jelentős mennyiségű szén-dioxid-kibocsátással jár, az importőrnek nagyobb CBAM-kötelezettsége keletkezik, vagyis jobban a zsebébe kell nyúlni. Minél „szennyezőbb” egy folyamat, annál mélyebbre.
Idén a második negyedévben a CBAM-tanúsítvány hivatalos ára 75,28 euró volt tonnánkénti szén-dioxid-kibocsátásra vetítve.
Vagyis a karbonadó valóban nem vám, de kereskedelmi hatása teljesen megegyezik egy váméval. A sértődött adok-kapok így tulajdonképpen az európai és az amerikai iparpolitika narratívájának egymásnak feszüléséből alakult ki.
A vámoknak nincs romantikája
Az Egyesült Államok jelenlegi acél- és alumínium vámrendszere valóban kemény protekcionista eszköz, ám Washington ebből nem is csinál titkot. Trump 2026 áprilisában az acél- és alumíniumtermékek esetében 50 százalékos vámot vetett ki. Hogy mégis legyen egy apróbb enyhítő körülmény, nemzetbiztonsági intézkedésként mutatta be a tarifát. Ez volt a híres Section 232 (az 1962-es kereskedelmi törvény 232-es cikkelye), amely felhatalmazza az elnököt, hogy nemzetbiztonsági kockázatokra hivatkozva egyoldalúan vámokat vessen ki.
Az amerikai kormányzat tehát azt állítja, hogy a külföldi acél- és alumíniumimport olyan körülményeket teremt, amelyek veszélyeztetik az amerikai nemzetbiztonságot. (Trump maga egyszer annyit mondott szokásosan flegma stílusában: ugyan mit lehet az amerikai gazdaságnál jobban beleilleszteni a nemzetbiztonság kategóriájába?) Ez a megközelítés alapvetően és eredetileg a kínai túlkapacitás miatt vált hangsúlyossá, de Washington a Trump 2.0 kezdete óta imádja büntetni az Európai Uniót is, így habozás nélkül alkalmazza az EU-s kereskedelmet a kezében tartó Brüsszel ellen is.
A kettős mérce problémája csak az, hogy pontosan ugyanez a gondolat az addig az iparpolitika kifejezést is élből elutasító Európában is megjelent. Az EU július 1-jén új acélpiaci védelmi rendszert vezetett be, amely a vámmentesen behozható termékek mennyiségét évi 18,3 millió tonnára korlátozza, miközben a kvótán felüli import után 50 százalékos vámot kell fizetni. Az intézkedést a globális acélipari túlkapacitással, valamint az európai acélipar hosszú távú életképességének megőrzésével indokolja.
Ezen a ponton már valóban nehéz azt állítani, hogy az amerikaiak fedezték fel a protekcionizmust.
A helyzet még ironikusabb, ha egymás mellé tesszük a két vám melletti érvelést: Washington azt mondja, hogy a kínai túlkapacitás veszélyezteti az amerikai ipari bázist, ezért meg kell drágítani az importot. Brüsszel állítása szerint a globális acélipari túlkapacitás veszélyezteti az európai ipari bázist, tehát meg kell drágítani az importot. Az Egyesült Államok ugyanakkor nemzetbiztonsági veszélyről beszél, míg az Európai Unió ipari versenyképességről és a mindenre ráhúzható klímavédelemről. A módszer nem teljesen ugyanaz, de a cél nagyon is: megakadályozni, hogy az európai vagy amerikai vállalatokat olyan külföldi termékek szorítsák ki a saját piacukról, amelyek valamilyen szempontból olcsóbban készülnek.
Ez pedig már nem a régi Európa, amely a globalizációból szinte automatikusan következő előnyökre épített. Brüsszel végre felismerte, hogy ha nem hoz protekcionista intézkedéseket, akkor bizonyos ipari ágazatait egyszerűen felzabálják a külföldi vállalatok.
Ki ver át kit?
A legizgalmasabb a karbonmegoldásban (megoszlanak a vélemények, hogy ettől blöff-e az egész), hogy bevonta formálódó iparpolitikájába a klímapolitikát. Célzottan, gyakorlatilag az importőröket büntetve vele. Ez mindenképpen ügyes kereskedelmi zöldtrükk, ugyanakkor jogos miatta a kritika: Brüsszelnek nincs joga kikelni a protekcionista intézkedések ellen, miközben maga is egyre több iparvédelmi eszközt alkalmaz.
A végeredmény pedig mind amerikai, mind kínai, mind pedig európai részről ugyanaz: a területek összecsúsztak, a kereskedelempolitika nem tud elkülönülni a zöldpolitikától és az iparpolitikától, és az egész massza egyetlen, egyre nehezebben értelmezhető üstben fortyog, miközben Európa, Kína és az Egyesült Államok a kifejezéseken vitázva akarják átharapni egymás torkát.
A vámok pedig, miután politikai fegyverré váltak, egyre nagyobbak és gyakoribbak lesznek. Más kérdés, hogy miként fogják nevezni őket. A szabadkereskedelmi nyitott udvarok korszaka véget ért, immár mindenki lázasan kerítést ácsol. Ki farostlemezből, ki acélból.
***
