Az ember, aki kéjes élvezettel és 5 f-fel ejti ki a tariff szót, új lehetőségek előtt áll. Az amerikai törvényhozás újabb eszközt ad Trump kezébe az orosz energiaimportot fenntartó országok megbüntetésére. Csakhogy a 100 százalékos vám kivetési lehetőségét tartalmazó tervezet annyira tágan értelmezhető, hogy az elnök bármire használhatja. A kedvencére, gazdasági, kereskedelmi, diplomáciai zsarolásra is.
Trump elnök már első ciklusában is minden létező és nem létező vámtörvényt felhasznált arra, hogy finoman szólva is megkérdőjelezhető hitelességű jogi fegyverekkel büntesse ellenfeleit (vagy éppen szövetségeseit). Tavaly óta tartó új csapáshulláma miatt perek ezrei indultak a kormányzat ellen szövetségi állami és vállalati szinten, amelyből még egyetlen esetben sem mászott ki jól.
Pedig nem az elnökkel van a gond, hanem a Kongresszussal, amely több mint fél évszázada folyamatosan olyan eszközöket ad a Fehér Ház mindenkori lakójának a kezébe, amelyet gyakorlatilag csak utólag, bírósági ítéletekkel lehet kordában tartani vagy megfelelően kezelni. Ha az elnöknél a vámokkal kapcsolatban elszakad valami és megvadul, az csak azért lehetséges, mert az esetek zömében a törvények kifejezetten megengedik neki.
És máris itt a legújabb kerítésbontás: a Kongresszus törvényjavaslat-elfogadása után a Szenátus újabb vámjogszabályokat készül átadni a Fehér Háznak. A javaslat a néhai Lindsey Graham szenátor nevéhez fűződik, aki az ukrajnai háború kitörése óta egészen haláláig rukkolt elő újabb és újabb szankciós ötletekkel Moszkva megbüntetésére. A kétpárti jogszabály
felhatalmazza az amerikai elnököt, hogy akár 500 százalékos vámot vessen ki az orosz importtermékekre (köztük a gázra és az olajra), és akár 100 százalékost azon államok árucikkeire, amelyek a legnagyobb mennyiségben spájzolnak be az orosz olajból és gázból.
Utóbbi esetben nem csak Kína és India kerülne büntibe, de Japán, India, az Egyesült Államokkal mostanság nem a legfelhőtlenebb viszonyt ápoló Franciaország, sőt Belgium is. Párizs még mindig habzsoljaa háborús LNG-t, olyannyira, hogy a legnagyobb európai hódolója a megvetett, és 2027-től már tiltott orosz cseppfolyósított földgáznak. Csak 2026 áprilisában 413 millió euróval hizlalta ezzel az orosz háborús gazdaságot. Belgium sem kispályázik: idén júliusában a Zeebrugge terminálba érkező teljes LNG-import 100 százaléka Oroszországból származott – hogy aztán annak egy részét más, Oroszországot mélyen elítélő államok, például Németország fel indítsa el vezetékeken.
De hagyjuk a moralizálást, ahogyan a szankciós politika erkölcsi oldalát sem kell feszegetni. A kecske és a káposzta példája alapján a nyers kérdés ugyanis az, hogy mekkora ötlet volt Trump kezébe korlátlan mérlegelési jogkört adni a vámokkal kapcsolatban? Éppen annak az elnöknek a kezébe, aki (miután nemzetbiztonsági okokra hivatkozva jogában állt tarifákat kivetni mindenre, ami mozog, s főleg arra, ami nem), első ciklusa óta azzal nevetteti meg a fél világot (a másik fele elszenvedője, ők nem nevettek) azzal, hogy a nemzeti vészhelyzet indoklásával csapdossa agyon vámokkal a külföldről érkező konyhaszekrényeket, fürdőszobai mosdókat, vagy éppen kárpitozott bútorokat. Nagy jóindulattal persze lehet a hazai iparmentő politikát nemzetbiztonsági kihívásnak nevezni, a kanadai erdőtüzek füstje miatti idegességét azonban Trump szintén vámokkal akarja csillapítani, ami már azért más jellegű kérdéseket is felvet az elnöki logikával kapcsolatban.
A megtrumpolás művészete
A vészhelyzetre való hivatkozás Trump személyes kedvence. Tavaly februárban és áprilisban az 1977-es IEEPA törvényre hivatkozva hivatalosan nemzeti vészhelyzetet hirdetett, majd arra hivatkozva két fő hullámban vetett ki vámokat: a kereskedelmi vámok alapvetően Kanada, Mexikó és Kína ellen irányultak. Az elnök indoklása szerint ezen országok kormányai nem tettek eleget az illegális bevándorlás, valamint a tiltott kábítószerek Egyesült Államokba áramlásának megállításáért. Ez azonban csak az előétel volt. Áprilisban jelentette be a kölcsönös vámokat (Reciprocal Tariffs, lehetőleg kipörgetett r-betűkkel és 5 f-fel kiejtve) amely gyakorlatilag az egész világot érintő, országonként (az EU-t egynek vesszük) 10 százaléktól akár 50 százalékig terjedő globális vámokat jelentett. Ennek indoklása már az USA jókora tartós külkereskedelmi mérleghiánya volt, amit az elnök olyan gazdasági vészhelyzetnek minősített, amely szerinte kivégzi az amerikai hadi- és feldolgozóipart.
A történet pedig már itt, rögtön az elején átváltott egy gazdasági szappanoperába.
Ezeket a kezdeti, nemzeti vészhelyzeten alapuló vámokat ugyanis az amerikai Legfelsőbb Bíróság 2026 februárjában lazán elkaszálta, kimondva, hogy az 1977-es IEEPA törvény alapján az elnöknek nincs joga vámokat kivetni. A Fehér Ház készült erre, így a döntést követően napokon belül áttért az 1974-es kereskedelmi törvény 122. szakaszára – amelynek eredeti célja egyébként az akkori korszak rugalmatlan globális pénzügyi rendszerének kezelése volt –, és ismét csak 10 százalékos általános globális vámot vetett ki, még mielőtt valaki jól érezhette volna magát.
Ezt a rendeletet az Egyesült Államok Nemzetközi Kereskedelmi Bírósága kukázta idén május elején, mondván, a szabályozással Trump ismét túllépte elnöki hatáskörét. Az elnöki csapat természetesen erre is fel volt készülve, így a 122-es alapján meghozott vámok júliusi lejártával azonnal átváltott a 301-es cikkely alkalmazására, amely a „kényszermunka” miatti vámok indoklásával repítette szét szerte a világban a 10 és 12,5 százalék közötti tarifákat. Kapott belőle az Európai Unió is, mint mindenki, aki az elnök szerint „nem tesz eleget a kényszermunkával előállított termékek globális kereskedelme ellen”. Jelenleg éppen itt tart a dolog, ismét perek indulnak a kormányzat ellen, amely nyilván már melegíti zsebében a következő tervet, amennyiben valamelyik bíróság a 301-est is elkaszálná.
És ebbe az egyébként is abnormális kereskedelmi káoszba dobta be a maga bombáját az amerikai törvényhozás a Graham-féle, elméletileg szankciós törvénnyel, hogy Trump kezébe egy újabb vámfegyvert adjon, ezúttal olyat, ami mindenki áldását megkapta már.
A törvényjavaslatot azonban ugyanazok a kiskapuk jellemzik, amelyeket Trump könyörtelenül kihasznál a vámháborús jó hangulat megteremtése érdekében. Bár a vámkivetési felhatalmazás öt éven belül lejár, nem tisztázott például, mi történik az addig kivetett tarifákkal. Ahogyan az sem, hogy az árnyékflottával, ismeretlen közvetítőkön keresztül, egérutakon folytatott orosz szankciós energiakereskedelemben hogyan és ki dönti el, mely országok tartoznak az orosz üzemanyag öt legnagyobb importőrének közé?
A törvény kritikusai nem állnak messze az igazságtól, amikor arra mutatnak rá, hogy a Graham-javaslat megszavazása valójában csak egy új fegyver Trump kezében ellenfelei és saját szövetségesei vámnak álcázott megadóztatására, Oroszországhoz pedig csak az indoklása szerint van köze.
Az országok elméletileg elkerülhetik a vámokat, ha „jelentős lépéseket” tettek az orosz földgázimportjuk csökkentése érdekében, de hogy ki tett ennek eleget, azt csak az Egyesült Államok kereskedelmi képviselője (egyenlő Trump) jogosult eldönteni, vagyis az elnök ez alapján lazán megteheti, hogy az egyik orosz gázzabálóra 100 százalékos, míg egy másik számára nulla vámtarifát állapít meg. Ennek pedig már köze nincs Ukrajnához, hiszen a Fehér Ház vegytiszta politikai nyomásgyakorlásra tudja felhasználni bármilyen, a háborútól teljesen független nézeteltérés esetén – bármelyik orosz energiával kapcsolatban álló, vagy a „gyanú” szerint szankciókat kikerülő országgal szemben.
Ha az amerikai törvényhozás (és a néhai Graham szenátor) valóban egy szankciós törvényt akart volna életbe léptetni, akkor pontosan azt tette volna: hoz egy kötelező érvényű szankciós törvényt, amely automatikusan életbe lép azon gonosz országok ellen, akik még mindig úgy gondolják, hogy a megfizethető energia pragmatizmus és nem ideológiai elutasítás kérdése, ilyen formában pedig mindegy, hogy orosz vagy amerikai. Itt azonban egy elnöki, törvényerőre emelt felhatalmazás született: Trump azt és úgy revolverezi majd vele a legfejlettebb és legjobban fejlődő gazdaságok közül, akit és ahogyan akar.
Aki pedig úgy véli, ez belemagyarázás, az nem figyelte eléggé a Trump 2.0 eddigi big, beautiful virágba borulását.
***
