Trump iráni háborúja már Ázsiából is kezdi kiszorítani az amerikai katonai jelenlétet. A Pentagon a napokban kivonta az utolsó repülőgép-hordozóját a csendes-óceáni térségből, hogy a Perzsa-öbölnél váltson egy másikat. Ezzel egyetlen egy sem maradt arrafelé. Kína köszöni szépen.
Az idén kiadott amerikai nemzetbiztonsági és védelmi stratégiában biztonságpolitikai prioritásként Trump egyértelműen a nyugati féltekét, tehát az Egyesült Államok közeli érdekszféráját jelölte ki. Második kiemelt övezetként azonban a Csendes-óceán színterét nevezte meg, távol-keleti szövetségesei, Tajvan, Japán, Dél-Korea védelme – és természetesen Kína stratégiai türelem mögé bújtatott kiszámíthatatlansága miatt. Ezzel párhuzamosan Washington deklaráltan csökkenteni akarta szerepét a közel-keleti káoszfolyamatokban, arról nem is beszélve, hogy a végtelen háborúk korszakának lezárása Trump egyik központi külpolitikai kampányeleme volt.
Nem sikerült.
Amikor Trump valóra tudta volna váltani szándékát, és látványosan távolodni kezdett Európától, az ukrajnai háborútól és a NATO keleti szárnyának „pénzelésétől”, ismét a Közel-Keleten találta magát. Túl azon, hogy az iráni konfliktus immár gyanúsan emlékeztet egy újabb végtelen háború bevezetőjére, és elkezdte felzabálni Washington fegyverkészleteit, a globális amerikai katonai jelenlétet is amortizálja.
Különösen abszurd ez, amikor azokról az eszközökről és csapatokról van szó, amelyeket a Pentagon éppen Kína elrettentésére szeretne fenntartani Ázsiában.
A napokban az Egyesült Államok kivonta utolsó repülőgép-hordozóját a nyugati Csendes-óceán térségéből. Az USS George Washington azért indul a Perzsa-öböl térsége felé, hogy leváltsa az USS Abraham Lincolnt, amely már 270 napja van tengeren. A Lincoln eredetileg májusban tért volna vissza a bázisra, az iráni háború azonban átírta a terveket.
Az amerikai haditengerészetnek tizenegy repülőgép-hordozója van, de ezek közül egyszerre természetesen nem mindegyik bevethető. A hajók karbantartásra szorulnak, a rajta szolgálatot teljesítőket pihentetni kell, a kiképzési és bevetési ciklusokat pedig hosszú időre előre meg kell tervezni. A Lincolnon a „végtelen” bevetés már önmagában rendkívüli terhelést jelent a személyzet számára, a normális rotációs folyamat felborulása a katonáknál súlyos mentális problémákat okozott, a cserét így nem lehetett már halogatni.
Mit jelent ez a gyakorlatban? A Pentagon élesben szembesült azzal a problémával, amire elemzők serege igyekezett már felhívni a figyelmet: a globális szerepvállalás és a világ csendőre szerep jól mutat papíron, csak éppen már nem áll mögötte a végrehajtásához szükséges kapacitás. Trump vállvonogatása ellenére óriási blamázs ez az Egyesült Államoknak, amely éppen az indo-csendes-óceáni térségben próbálja elhitetni szövetségeseivel, hogy hosszú távon is megbízható biztonsági partner marad. Szükség is lenne rá: a Fülöp-szigetek, Japán és legfőképpen Tajvan számára az amerikai katonai jelenlét az elrettentés alapjának az alapja volt, miután folyamatosan jelezte Kína felé: ha kitörne miatta egy konfliktus, Washington azonnal és jelentős erővel reagálna.
Nehéz ezt úgy demonstrálni, hogy miközben Peking haditengerészeti gyakorlatokat tart, folyamatosan erősíti jelenlétét a dél-kínai tengeren, Japánnal pedig egyre feszültebb a viszonya, Trump átcsoportosítja a legütőképesebb haditechnikát a bolygó egy másik pontjára.
Természetesen csekély a valószínűsége annak, hogy – kihasználva az amerikai kapacitáshiányt – Peking megtámadja valamelyik szomszédját. Az azonban valós geopolitikai következmény lehet, hogy (az Öböl-államokhoz hasonlóan) a térség országai átgondolják, mennyire volt jó ötlet biztonságpolitikai stratégiájukat kizárólag az amerikai jelenlétre építeni. Egybe azt is, miként lehetne azt az alapokról újraépíteni, ezúttal kisebb teret engedve a világ megfáradt csendőrének.
Nincs másik
Függetlenül attól, hogy a most átvezényelt hordozót a Pentagon nyilván pótolja a Csendes-óceánon, egy újabb végtelen közel-keleti háború esetén át kell gondolnia a sokhelyszínes jelenlét vállalhatóságát. Az amerikai nagystratégia régi, immár nyíltan megkérdőjelezett alaptételéről és annak ellentmondásáról van szó. Washington egyszerre szeretne hegemón szerepet betölteni a nyugati féltekén, részben fenntartani katonai fölényét Európában, kezelni a közel-keleti kríziseket, támogatni szövetségeseit Ázsiában – és közben felkészülni egy esetleges kínai háborúra.
De képtelen rá.
A problémát súlyosbítja, hogy miközben a Pentagon a hordozók egyre súlyosbodó problémájával szembesül, egyre komolyabb vita zajlik azok használhatóságáról, vélt vagy valós erőfölényéről és ár-érték arányáról. Tény, hogy a múlt század második felének talán legfontosabb haditechnikai eszközei voltak az Egyesült Államok „mindenhol ott vagyok” elvének szempontjából: Washington valóban olyan helyekre is el tudta juttatni légierejét, amelynek közelében nem is rendelkezett szárazföldi bázissal.
Az elmúlt években azonban a technológiai környezet olyan változáson ment át, ami jól láthatóan az Egyesült Államokat is felkészületlenül érte. A nagy hatótávolságú rakéták, a drónok és az egyre fejlettebb (és egyre több ország által birtokolt) tengeralattjárók miatt egy repülőgép-hordozó már egyáltalán nem számít annak a biztonságos úszó erődnek, mint néhány évtizeddel ezelőtt.
Különösen Kínával kapcsolatban merül fel a kérdés: mennyire ésszerű több tízmilliárd dolláros hajókra építeni egy olyan konfliktusban, amelyben az ellenfél nagy távolságból is könnyedén meg tudja támadni azokat?
Az amerikai hadügy már dolgozik a problémán, a szándékok egyértelműen arra utalnak, hogy (haditengerészeti szinten is) a jövőben nagyobb szerepet kapnak majd a kevésbé koncentrált fegyverrendszerek. Ez persze nem jelenti a hordozók gyors eltűnését, inkább egy átmeneti korszak belépőjét jelzi, amelyben Washington megpróbálja megtalálni az egyensúlyt a hagyományos amerikai technológiai fölény és az új hadviselési formák között.
Az iráni háború így egyszerre vált a Pax Americana sírásójává és az amerikai hadiipari kapacitások legkeményebb próbatételévé. Az Egyesült Államoknak gyakorlatilag választania kell a közel-keleti jelenlét és a csendes-óceáni elrettentés között. A legtragikusabb fejlemény talán az a Fehér Ház számára, hogy már nem is ő határozza meg saját stratégiai prioritásait. Éppen Irán teszi meg helyette. A világ csendőre nyugdíjba készül.
***
