Szaúd-Arábia, Törökország és Pakisztán közös védelmi megállapodása még nem jelenti egy hirtelen megalakuló „iszlám NATO” születését, de bivalyerős jele annak, hogy az Egyesült Államok biztonsági szerepvállalásának megingása mennyire átformálja a közel-keleti biztonságpolitikákat.
A szaúdi–török–pakisztáni védelmi megállapodás jelentőségét könnyű túlmisztifikálni, ha az ember azonnal egy „iszlám NATO” megszületését látja benne. A három ország között ugyanis jelentős politikai, stratégiai és gazdasági különbségek vannak, és egyelőre semmi sem utal arra, hogy Rijád, Ankara és Iszlámábád egy olyan integrált katonai szövetséget kívánna létrehozni, amely hasonlít a nyugati védelmi rendszerre.
A napokban aláírt mekkai közös megállapodásban azonban valóban van egy tétel, amelyre mindenki felkapta a fejét. A dokumentum (igaz, részleteket mellőzve) kimondja, hogy
a három ország bármelyike elleni fegyveres támadást mindhárom állam elleni támadásként kell értelmezni.
Kemény politikai üzenetnek tűnik ez egy olyan háború közepette, amelyben az amerikai biztonsági garanciák hitelessége egyértelműen megkérdőjeleződött. A szövegezés hasonlósága a NATO oly sokszor félreértelmezett 5. cikkelyéhez pedig nyilván megint nem a véletlen műve.
Ahogyan az sem, hogy éppen ez a három ország éppen most fogott össze. Az iráni háború amerikai káoszstratégiájának egyenes következménye lett, hogy az Egyesült Államok közel-keleti szövetségesei újragondolták a Washingtonra épülő biztonságpolitikájukat. A konfliktus ugyanis világossá tette, hogy ugyanaz a biztonsági rendszer, amely évtizedeken keresztül garantálta a térség stabilitását, maga is a kiszámíthatatlanság forrásává vált. Amerika és Izrael katonai fellépése nyomán az Öböl államai saját bőrükön tapasztalták, hogy pénzügyi erejük, diplomáciai kapcsolataik és globális befektetési hálózatuk sem képes megvédeni őket a háború pusztításaitól. Az USA lehetetlen helyzetbe hozta az Öböl menti partnereit: úgy tette veszélyesebbé számukra a régiót, hogy közben az egyetlen hatalom maradt, amely elméletileg képes megvédeni őket. Washington Perzsa-öbölbeli jelenléte így két ellentmondásos funkciót tölt be egyszerre. Egyrészt elrettent a nagyszabású támadásoktól, másrészt magas értékű célpontokat kínál a megtorlásokhoz. Vagyis puszta léte generálja azt a fenyegetést, amelyet eredetileg el kellett volna fojtania.
A mekkai paktum még így sem jelenti az amerikai szövetségi rendszer összeomlását. Inkább erőteljes jelzése annak, hogy
a szövetségeseknek szükségük van egy B-tervre, vagyis biztonságpolitikai diverzifikációt hajtanak éppen végre.
Szaúd-Arábia továbbra is jelentős amerikai fegyvervásárló, Törökország természetesen NATO-tag marad (bevállalva egy újabb 5. cikkelyt), Pakisztán pedig végképp tovább mosolyog az Egyesült Államokra, miután sem gazdasági és pénzügyi okokból nem engedheti meg magának, hogy szembeforduljon vele. A három országnak tehát esze ágában sincs „lecserélni” Amerikát – egyszerűen csak védelmi alternatívát keresnek mellé.
Mindenki a maga érdeke szerint
A paktum hátterében Rijád biztosítja a pénzügyi hátteret, Ankara a katonai és hadiipari kapacitást, Iszlámábád pedig a nukleáris elrettentési potenciált.
Szaúd-Arábia az elmúlt években következetesen törekedett erre a diverzifikációra. Ennek egyik legfontosabb állomása a 2023-as szaúdi–iráni diplomáciai megállapodás volt, amelynek közvetítésében Kína játszott kulcsszerepet. A mostani paktum ennek a folyamatnak egy másik szegmense. Kína ugyanis elsősorban diplomáciai és gazdasági megoldásokat kínál Szaúd-Arábiának, Törökország és Pakisztán viszont védelmi lehetőséget.
Ami Ankarát illeti: Recep Tayyip Erdoğan régóta arra törekszik, hogy Törökország önálló regionális hatalommá váljon – miközben megőrzi NATO-tagságát és az Egyesült államokkal való szövetségesi viszonyait is tovább ápolja. A szaúdi–pakisztáni partnerséghez való csatlakozás remekül illeszkedik befolyásszerző külpolitikájába, demonstrálva, hogy biztonságpolitikai kapcsolatai nem korlátozódnak a nyugati szövetségi rendszerre.
A három ország közül azonban messze Pakisztán profitálhat a legtöbbet a helyzetből. Iszlámábád az elmúlt évtizedekben újra és újra Indiával és Afganisztánnal kialakult feszült viszonya miattkerült a figyelem középpontjába. Közel-keleti belépője katonai, diplomáciai és gazdasági szempontból egyaránt értékes lehet számára. Az ország jelentős katonai kapacitással rendelkezik, hadiipara pedig egyre buzgóbban keresi a külföldi piacokat. (A kínai–pakisztáni közös fejlesztésű JF–17-es vadászgépek iránti nemzetközi érdeklődés jelzi, hogy Iszlámábád exportképes hadiipari szereplőként is szeretné pozicionálni magát.) Ugyanakkor továbbra is jelentősen függ a nemzetközi pénzügyi rendszertől és az IMF támogatásától. Óvatosan kell tehát egyensúlyoznia: minél nagyobb regionális szerepet akar, annál inkább ügyelnie kell arra, hogy még véletlenül se tűnjön Washington ellen szerveződő helyi hatalmi tényezőnek.
Ez utóbbi egyébként mindhárom országra igaz. Már csak azért is, mert az Egyesült Államok továbbra is megkerülhetetlen katonai szereplő a térségben.
A szaúdi, török és pakisztáni fegyveres erők számos ponton együttműködnek vele, és egyik ország sem tudja egyik napról a másikra lecserélni az amerikai technológiát, fegyverzetet vagy hírszerzési kapacitást. Ugyanakkor – ha már érdekekről van szó – valós az a washingtoni aggodalom, amely szerint az Egyesült Államok elveszítheti kizárólagos szerepét a regionális biztonsági rendszerben. A paktum ilyen szempontból egy folyamat kezdete lehet, de nem feltétlenül eredményezi egy új, egységes blokk kialakulását. Inkább egy többközpontú, „multipoláris” biztonsági rendszert láthatunk majd, amelyben egyes országok több, kisebb-nagyobb hatalomhoz kötődnek.
Az első megoldandó probléma
A mekkai megállapodás valódi értéke természetesen az első válsághelyzetben fog megmutatkozni. Miután egy háború kellős közepén köttetett, erősen sanszos, hogy erre nem is kell sokat várni.
Szaúd-Arábia számára a legnagyobb gondot most Iránon kívül a jemeni húszik jelentik, akik leginkább fenyegethetik a királyság energetikai és kritikus infrastruktúráját. Júliusában tengeri blokádot hirdettek Szaúd-Arábia ellen a Vörös-tengeren, válaszul az ellenük irányuló katonai lépésekre. A blokád kezdete óta számos szaúdi kötődésű vagy ottani olajat szállító tankert támadtak meg a Bab al-Mandeb tengerszorosnál és a Vörös-tengeren. A blokád pontosan azt az évi több millió hordós alternatív olajexport-útvonalat bénította meg, amit Szaúd-Arábia a Hormuzi-szoros kiesése miatt használ az eddigieknél jóval fokozottabban.
Rijád így kénytelen Afrikát megkerülve vagy az egyiptomi vezetéken keresztül szállítani az olajat a fő piacára,
ami óriási pluszköltséget jelent a számára. Ha ez nem lenne elég, a húszik augusztus elején sikeres dróntámadást hajtottak végrea szaúdi állami olajvállalat, az Aramco jizani olajfinomítója ellen, de tűz alá vették az Abha nemzetközi repülőteret, sőt a rakéták már elérték a szaúdi határ menti városokat is. Jemen területén belül is kiújították a harcokat a szaúdiak által támogatott kormányerők ellen, több tucat szaúdi szövetséges katonát ölve meg.
A mekkai megállapodás legfontosabb passzusa szerint egyetlen tagállam elleni fegyveres támadás mindhárom ország elleni támadásnak minősül. Arról azonban nincs nyilvános információ, hogy ez pontosan milyen kötelezettséget jelent. Automatikus katonai segítséget? Közös hadműveletet? Vagy csupán politikai támogatást és hírszerzési együttműködést? Ha egy húszi rakéta vagy drón eltalál egy szaúdi olajlétesítményt egyértelmű lesz-e, hogy életbe lép a háromoldalú védelmi kötelezettség? És ha egy szaúdi hajót a Vörös-tengeren ér támadás, az ugyanúgy támadásnak számít-e, mintha Szaúd-Arábia területén történt volna?
Valószínűtlen, hogy a paktum aláírása egyet jelentene török vagy pakisztáni katonák megjelenésével Jemenben. A célja sokkal inkább a védekezési képességek megerősítése lehet.
Törökország és Pakisztán hírszerzési információkkal, drónelhárító technológiával, légvédelemmel, elektronikai hadviselési képességekkel vagy tengeri felderítéssel, a hajózási útvonalak közös védelmével segítheti Rijádot. Ez már önmagában is jelentősen növelhetné a húszi támadások elhárításának valószínűségét, mellőzve azt a kényelmetlen megoldást, hogy Ankara vagy Iszlámábád közvetlenül belépjen a háborúba.
Ezen a ponton üti fel a fejét azonban egy elméleti paradoxon, ami Washingtont hozza meglehetősen kellemetlen helyzetbe. Az Egyesült Államok évek óta arra ösztönzi szövetségeseit, hogy nagyobb felelősséget vállaljanak saját biztonságukért. Ha Szaúd-Arábia, Törökország és Pakisztán képes erre, az első blikkre meg is felel az amerikai tehermegosztási követeléseknek. Csakhogy egy önálló regionális katonai képesség önálló külpolitikai döntéseket is jelent. Egy Ankara, Rijád és Iszlámábád által közösen meghatározott stratégia biztosan nem fog egybeesni Washington elképzeléseivel arról, hogyan kellene kezelni a húszikat – vagy általában az iráni konfliktust.
Kérdés persze, hogy a paktum aláírása egy esetleges eszkalációhoz vezet majd a térségben, vagy a szerződés önmagában hiteles elrettentő erőnek bizonyul majd. A jelek eddig nem arra utalnak, hogy a húszik megijedtek volna. Sőt: nyílt provokációt emlegetnek a szerződés kapcsán, és kifejezetten fokozták a katonai agressziót, hogy demonstrálják: a paktum szerintük képtelen megvédeni Szaúd-Arábiát. Ha a sorozatos támadások után Törökország és Pakisztán csak egy politikai nyilatkozatot tesz, az azonnal a húsziknak ad igazat, egyben meg is mutatja a paktum korlátait. Ha viszont széles körű katonai válasz születik, azzal éppen az alá a biztonsági lőporoshordó alá tesz gyújtókanócot, amelyet a megállapodásnak eredetileg kezelnie kellene.
Minden jel arra mutat tehát, hogy a húszik adják meg a választ a kérdésre: valóban új biztonsági rendszer született, vagy az egész paktum csupán egy védelempolitikai biztosítási kötvény arra az esetre, ha az amerikai garanciák végképp nem bizonyulnak elegendőnek?
***
