Irán folytatja diplomáciai elrettentését: immár egyenesen Washington öbölbeli szövetségeseit fenyegeti nyíltan megtorlással. Ha újabb amerikai csapások érik az iráni infrastruktúrát, célkeresztjébe kerülnek a térség olajmezői, finomítói, villamosenergia-hálózatai és vízellátó rendszerei. Vagyis olyan gazdasági kockázatot teremt, amely még Trumpot is tárgyalóasztalhoz kényszerítheti.
A Reuters értesülései szerint Irán intenzív diplomáciai offenzívát indított a Perzsa-öböl arab államai felé, egyértelmű figyelmeztetéssel: amennyiben az Egyesült Államok újabb támadásokat indít iráni energetikai vagy katonai célpontok ellen, Teherán válaszul a térség olajipari, energetikai és vízügyi infrastruktúráját veszi célba. A fenyegetést Szaúd-Arábián és Kataron keresztül juttatták el Washingtonhoz.
Az iráni háború furcsasága az, ami a modern háborúkra valószínűleg a legjellemzőbb lesz: behatárolható frontvonala nincs, a nyomásgyakorlás legfontosabb teheráni eszköze pedig a régió kritikus infrastruktúrája elleni támadásokkal a zsarolás lett. Az elmúlt időszak fontosabb konfliktusainak jellemzői (beleértve az ukrán és orosz energetikai hálózatok, feldolgozók elleni csapásokat, a Vörös-tengert átszelni igyekvő kereskedelmi hajók elleni húszi támadásokat és természetesen az iráni–izraeli árnyékháború infrastruktúra elleni attakjait) azt az elméletet támasztották alá, amely szerint a gazdaság bénítása nagyobb hatást tud elérni, mint egy hagyományos katonai offenzíva.
A Perzsa-öböl mintapéldája ennek a stratégiának. A globális kereskedelem tengeri úton szállított kőolajának mintegy ötöde halad át a Hormuzi-szoroson, Katar pedig az LNG-piac egyik főszereplője. Iránnak a szimpla fenyegetése önmagában is megemelheti az energia- és a kockázati felárakat.
Ne szólj szám…
Irán szempontjából logikus a taktika: katonailag nem tudja legyőzni az Egyesült államokat, viszont rendelkezik olyan rakéta- és drónképességekkel (valamint egy nagyon is veszélyes regionális partnerhálózattal), amelyekkel aránytalanul nagy gazdasági károkat okozhat. Célja nem is a szó klasszikus értelmében vett győzelem, inkább az ellenség költség-haszon táblázatát kezdi el átírni. Ha egy amerikai csapásra adott válasz globális energiapiaci zavarokat és a biztonságpolitikailag az Egyesült Államoktól függő arab államok kritikus infrastruktúrája elleni megtorló támadásokat jelenti, Washington mozgástere igen gyorsan beszűkül.
Ezzel az elrettentés fogalma is új értelmet nyer. Elég egy olajfinomító vagy egy LNG-tároló elleni sikeres támadás vagy csupán fenyegetés, hogy a világ legerősebb hadserege is visszavegyen a tempójából. A globális gazdasági összekapcsolódás miatt, ami fáj az Emírségeknek, az fáj Berlinnek vagy éppen Budapestnek is.
Washington most ismét két rossz, de legalábbis kellemetlen lehetőség közül választhat. Az egyik az eszkaláció, amely növeli annak esélyét, hogy Irán beváltja fenyegetéseit, és az egész Perzsa-öböl robbanásközeli helyzetbe kerül. A másik a diplomácia, amely ugyan csökkentheti a közvetlen katonai kockázatot, de könnyen úgy értelmezhető, hogy az Egyesült Államok engedett az iráni nyomásnak.
Ami igaz is lenne. A Perzsa-öböl térségében fut a világgazdaság egyik legérzékenyebb ütőere. Iránnak elég csak kicsit elszorítania ahhoz, hogy a Fehér Házban máris válságértekezletet tartsanak. A stratégia persze nem garantálja a győzelmet – de egyelőre nagyon is működik.
***
Kapcsolódó:
Csapdában az Öböl-államok
Az iráni háború alapjaiban kérdőjelezte meg azt a biztonsági modellt, amelyre a Perzsa-öböl monarchiái az elmúlt évtizedek gazdasági felemelkedését építették. Bár az Egyesült Államok a térség első számú katonai partnere, Rijád, Abu-Dzabi és Doha ma már kevésbé akarja kizárólag Washingtonra bízni a jövőjét – ahogyan a másik oldal, Kína sem opció számukra.